Ennodius és kora

Magnus Felix Ennodius[1] Dél-Franciaországban, valószínűleg Gaule Narbonaise tartományban, Arlesban született 474-ben és Pavia püspökeként halt meg 521-ben. Mindkét dátum egy átmeneti időszakot jelöl a Római Birodalom politikai és kulturális történetében. A teljes kor uralkodó képét a Nyugatrómai Birodalom hanyatlása és bukása határozza meg, a Krisztus utáni V-VI. sz.-ot a barbár politikai berendezkedés jellemzi. Itália az V. sz.-tól kezdődően Alarich[2] vizigótjainak a csapását szenvedi; akik 410-ben elfoglalják Rómát. Alarich örököseinek egyike, Valia[3] Dél-Galliába, valamint Spanyolországba helyezi a gót királyság székhelyét. Nem sokkal ezután, 426-ban a vandál Genserich[4] feldúlja Észak-Afrikát. A század közepe felé, 432-ben Itália más fosztogatók prédájává válik, úgymint Attila hunjai; Róma pedig Genserich uralma alá kerül. A Birodalmat erre képtelen uralkodók sora kormányozza, közülük az utolsót 476-ban űzi el trónjáról Odoacer[5], akivel majd az osztrogót Theoderich[6] végez és veszi át a helyét. Ez utóbbi uralkodásának harminc éve alatt Itália a béke és a rend javait élvezi.

Itália egésze megváltozott és felhígult, a barbár befolyás a klasszikus civilizációt érintette a legsúlyosabban. A barbárok lerombolták az építészeti remekműveket, és gyökeresen megváltoztatták a római nyelvet. Nincsenek pontos ismereteink arról az időszakról, amelyben ez az átalakulás lezajlott, azonban természetéből adódóan lassan és fokozatosan ment végbe[7]. A Birodalom társadalmi átrendezése még a politikai hatalomátvételnél is tovább tartott. A késői írók tiszteletére fontos megjegyeznünk, hogy a latin irodalom sokáig megőrződött. Egyrészt azért, mert nem mindegyik barbár uralkodó vetette meg a klasszikus írásműveket, sőt előfordultak olyanok, akik szorgalmazták és elősegítették megmaradásukat. - Így történt az is, hogy Theoderich, a művelt gót, minden igyekezetét annak szentelte, hogy teljes egészében átörökítse a római társadalmat és visszaállítsa a tudományokat, valamint a művészeti életet-. Másfelől pedig a városi iskolák, különösen Galliában, hosszú ideig virágoztak. Ugyanekkor azonban eltűnésük is gyakori volt, mivel a rétorok kezdeményezésére, ahogyan előtte is, sok magániskola maradt nyitva. A barbarizmus előretörése ellenére, amikor a világra szellemi sötétség ereszkedett, a latin irodalom hajdani fénye még mindig meg tudta őrizni az ennek hódoló kiválóságokat. Ez idő alatt az ókori pogány kultúra a római nemesség és a klérus körében talált menedékre. A legelitebb római család tagjai közt a hagyományos elegancia preferenciája folytán többen megőrizték az irodalom értékét. Ennodiusra nem ritkán hivatkoztak, úgy a híres patríciusok, mint a rétorok. Előszeretettel használta mások mellett Faustus, Symmachus[8], Cethegus,Boethius, Probus, Cassiodorus azonban mellőzte[9]. Valójában viszont azon írók megítélése szerint, akiket irodalmunk számon tart, a későbbi korok főként Cassiodorust és Boethiust méltányolták[10].

A profán irodalmat az Egyház is kultiválta, ami teljeséggel ellentmondásosnak tűnt egy olyan időben, melyben a kereszténység eszméje lázba hozta az egész Birodalmat, emellett pedig sajátosan foglalkoztatta az emberi tudatot és lelket. Ugyanakkor a katolikus világ úgy Keleten, mint Nyugaton már hosszú ideje szükségét érezte annak, hogy asszimilálja a görög-latin irodalmat; az élenjáró egyházi írók valamiféle kompromisszum folytán régóta törekedtek arra, hogy a doktrína tekintélyét megtartva hódoljanak a küllem szépségének. E tendencia nyomai megtalálhatók Gallia és Észak-Itália klérusának felső körében. A leghíresebbek közé tartoznak Szent Remi reimsi, Szent Avit viennai, Sidonius Apollinaris clermonti és Ennodius páviai püspökök. Erőfeszítésük ellenére azonban hiányzott belőlük a tehetségnek az a szikrája, mely elkápráztatta az elmét és követőket ihletett meg. Halálukkal mindenestre általánossá vált a szellemi élet hanyatlása. Az irodalom jelentőségének csökkenése nem csak a barbárok hódításának, hanem a kereszténység elterjedésének is tulajdonítható, a politika ugyanis eggyé olvadt az általános morállal és reciprocitással működött. A polgári iskolák nem maradtak fenn, helyükre egyháziak, püspöki és apátsági intézmények kerültek. Ez utóbbiakban az oktatás alapját a teológia képezte. A profán tudományokat, a retorikát, a grammatikát, a dialektikát kizárólag a teológia viszonylatában tanították, vagy egyszerűen csak kihagyták a diszciplínák közül. Ezt követően a tényleges pogány és keresztény irodalom korszaka lezárult. A latin és görög literatúra csak a Charlemagne -uralkodás idején éli újra reneszánszát.

Mindezek után egyértelművé válik, hogy az antik világ összeomlásakor a romok között is akadtak olyanok, akik megpróbálták újból feléleszteni a tradíciókat. Velük végződött az Antikvitás, azonban egy másik kor túlélőinek is tekinthetők egyben. Közülük Ennodius kiválóan testesítette meg az ismét újraéledő irodalom pogány-keresztény irányzatát.

Előkelő családból származott, mely nem egy konzult nevelt ki, felmenői a híres Aniciusokkal[11], valamint Boëthiussal is rokoni kapcsolatban álltak. Szülei halálának korai okán nagynénje mellett nőtt fel, minden bizonnyal az Alpok déli lábainál fekvő Liguriában. Nagy valószínűséggel itt végezte tanulmányait is és különösen érdeklődött a „szabad művészetek” iránt, tanárairól azonban csak keveset tudunk. Korán elhagyta Galliát, és fiatalságának nagy részét Paviában töltötte, ahol eljegyzett egy gazdag nőt, de nem vette feleségül. Miután 494 táján jegyese elveszítette vagyonát és kolostorba vonult, Ennodius is úgy határozott, hogy szellemi értékekre alapozza életét, és az egyházi hivatást választotta. Epiphaneus, Pavia püspöke szentelte pappá 493-ban, Milánóban. Ez az az év, amikor Theoderich hosszas harcok után legyőzte Odoacert, és egész Italiát az uralma alá vonta. Epiphanius, ahogy erről még később szó lesz, Odoacerrel szemben Theoderichet támogatta. Bizonyított, hogy Ennodius Epiphanius köréhez tartozott, aki 466-tól kezdődően foglalta el a püspöki széket. 494-ben elkísérte a püspököt a burgundiai Gundobadhoz.[12] Epihaneus püspök béketárgylást folytatott a burgund királlyal Theoderich megbízásából. A béke megerősítéseként került sor Theoderich lánya, Ostrogotho és a burgund trónutód, Sigismund házasságára, nem sokkal e látogatás után, 496 körül.[13] Később Ennodius életrajzot írt Epiphaniusról (Vita Epiphanii), amely mű különösképpen értékes a késői V. sz. történetét kutatók számára.

Az Egyház karrierlehetőséget nyújtott azoknak, akik jártasak voltak a retorikában. Ily módon, miután barátai rábeszélésének is engedett, vette fel az egyházi rendet. Azonban mindezek után is folytatta a világi tanulmányokat. Jelmondata: a retorika irányítja a világot. Ezt a véleményét egészen haláláig megtartotta. Állandóan versek írásán dolgozott, a Confessiójában bevallja: nagy gyönyörűséggel tölti el a versekkel való foglalatoskodás[14]. Mindeközben részt vett az Egyház életében. Jelen volt az 502-ben Rómába összehívott zsinaton, amelynek az volt a célja, hogy megszüntesse az egyházszakadást. Ugyanis Theoderich[15] gót király Laurentius[16] személyében ellenpápát nevezett ki és az ún. synodus palmaris-on Symmachus[17] pápát bizonyos vádak ügyében kérdőre vonta. Ennodius támogatta a pápa ügyét, a Libellus adversus eos qui contra Synodum praesumpserunt[18] című művébenfelállította azt az érvet, miszerint az egyház feje csupán az isteni bírának vethető alá. Ez a vitairat fontos alapjául szolgált a pápai primátus létrejöttének. Végül Theoderich elismerte az ennodiusi műben lefektetett elvet és az ellenpápát Róma elhagyására kötelezte. 507-ben a pápa Ennodiust választotta ki, hogy az ariánus Theoderichnek írjon egy hosszú és hízelgő panegyricust.

Irodalmi és közéleti sikerei közepette egy hirtelen betegség támadta meg, reszketett a közelgő ítélet gondolatától. Szent Viktor közbenjárását kéri, és fogadalmat tesz, ha az Úr megmenti az életét, lemond ennek a világnak a bölcsességéről, és a krisztusi életnek szenteli magát. Imája meghallgatásra talált.

513körül szentelték püspökké, mikor is felhagyott irodalmi ambícióival. Hormisdas pápa[19] és vélhetőleg Nagy Theoderich bizalmasa is volt. A pápa 515-ben és 517-ben követként Konstantinápolyba küldte, hogy megbékéltesse a keleti és a nyugati egyházat. Egyik követjárása sem járt sikerrel. 521. júl. 17-én halt meg, egy verstöredék szerint a paviai Szent Viktor székesegyházban temették el.

---