Vissza a startoldalra!

TARTALOM


I. Bevezetés

II. A későrómai külpolitika és határvédelem egyes kérdései, a barbár népek betelepítése a Birodalomba a 4-5. század folyamán

III. Megjegyzések a Csörsz-árok kérdéséhez egy névtelen szerző alapján

IV. A 4. század 2. fele
1. Alatheus és Safrac népe, deditio vagy foedus?
2. Alatheus-Safrac népe Pannoniában
2.1. Kérdések és feltevések az írott források utalásai alapján
2.2. A besimított kerámia problematikája, és a foederatival összefüggésbe hozott egyéb leletek
2.3. Pannonia gazdasági-politikai helyzete a foederati betelepítése után

V. Az 5. század eleje
1. Alarich – Római főhivatalnok vagy a gótok vezetője?
2. Alarich a Getica-ban: Esély a gótok asszimilációjára

VI. Az 5. század második fele - Nagy Theoderich
1. Nagy Theoderich gyermekkora
2. Nagy Theoderich vándorútja Italia trónjáig

VII. Függelék
1. A három gót vezéregyéniség kapcsolata egymással és a római uralkodókkal
2. Térkép. Az úgynevezett Csörsz-árok és a Brazda lui Novac római sánc részlete Drobetánál
3. Térkép. A Római Birodalom felosztása Nagy Theodosius halála után
4. Kronológiai melléklet: Nagy Theoderich kapcsolata a Duna-vidéki provinciákkal az egykorú szerzők alapján
5. Térkép. Nagy Theoderich vándorútja Italia trónjáig
6. Kronológia (3-6. század közepe)
7. Rövidítések
8. Források, irodalom
9. Regiszter

10. Kiss Magdolna: Válasz a – Gót vezéregyéniségek a késő Római Birodalomban – című PhD értekezés opponensi véleményeire


A 2004-ben megírt és 2005-ben megvédett doktori disszertációm most jelenik meg először könyv alakban. Az eredeti munkán bizonyos, az opponensi véleményeket figyelembe vevő javításokon kívül, alapvető változtatásokat nem végeztem. Viszont bővítettem a kéziratot. Egyrészt a Függelékben elhelyeztem még egy, a saját kutásaim alapján módosított kronológiai mellékletet, ahol elsősorban Pannonia 3–4. századi eseményeire helyeztem a hangsúlyt. Másrészt jelen munkával együtt jelentetem meg két opponensem, Dr. Makkay János és Dr. Tóth Endre opponensi véleményére adott válaszomat.

Kutatásaim középpontjába három, gót vezetőt: a keleti gót Alatheust (a tőle elválaszthatatlan alán Safrac-al együtt), a nyugati gót Alarich-ot, végül a keleti gót Nagy Theoderich királyt állítottam. Dolgozatomban elsősorban az ő alakjuk köré szőtt kérdések és feltevések elemzésére szorítkozok.

Miért esett a választás éppen erre a három személyre? Mert rajtuk keresztül jól tanulmányozható az a folyamat, amíg a hunok elől menekülő gótok betelepedve a Római Birodalom tartományaiba, különböző katonai és diplomáciai eszközök, zseniális vezetőik segítségével, akik szinte egymás politikájának folytatásaként, rokoni kapcsolatba kerülnek a római uralkodókkal
[1], magas pozíciókat szereznek meg, végül átveszik a Nyugat római Birodalom feletti uralmat. Mindezek során azonban bemutatom a Római Birodalomba betelepített gótok sajátos helyzetét és kapcsolatát a rómaiakkal, összehasonlítva a három gót személyiség által fémjelzett korszak erőviszonyait, valamint a hanyatló rómaiság végnapjait is tárgyalom.

A 4–6. század közepéig terjedő időszak a Római Birodalom etnikai átrendeződésének, és a római uralom végének a történetét is jelenti. A Birodalom egészére kiható jelentős események, népmozgások kiindulópontja ez időben a Dunai tartományok, főleg Pannonia területe, amely egyúttal hazája, sőt szülőföldje a korszak egyes kiemelkedő, az események formálásában döntő szerepet játszó egyéniségeinek.

A kérdéses időhorizont tehát a rómaikor és a népvándorláskor, illetve a korai középkor határvidékén helyezkedik el, és mint minden perifériakutatás különösen sok homályos, ugyanakkor izgalmas pontot rejt magában. Alföldi András[2]óta számos hazai és külföldi kutató foglalkozott ezzel az időszakkal, mind a régészeti leletek, mind az írott források oldaláról megközelítve a problémakört és újabb ismeretekkel, elképzelésekkel gazdagítva a tudományt, de nem csökkentve a megválaszolható kérdések számát.

A címben megjelölt témához két felől jutottam el. Először Lussonium (Dunakömlőd) római erődjében végzett kutatások vitték érdeklődésemet ebbe az irányba. 1987-től kezdődően Visy Zsolt vezetett rendszeres, új ásatásokat a már korábban feltételezett erődben, amelynek eredményeképpen nemcsak a katonai létesítmény pontos helyét lehetett azonosítani, hanem további ismereteket is sikerült szerezni Lussonium erődjének kései történetéről. Az itt folyó feltárások a pannoniai határvédelem egészének szempontjából ugyancsak jelentősek, minthogy Lussonium a limes-szakasznak azon a részén helyezkedik el, ahonnan kezdve dél felé az ásatások vagy azok feldolgozásának hiányában még ez idáig a légifotókon és a terepbejáráson kívül nincs más megbízható régészeti forrásunk az egyes katonai objektumokról, így ezt a területet a kutatás fehér foltként tartotta számon.

A PTE régészhallgatóival és oktatóival Visy Zsolt irányításával folyamatosan végezzük Lussonium római erődjének nemcsak a feltárását, hanem a régészeti anyagának a feldolgozását, illetve közlését is. Ebben a vállalkozásban az erőd 4. század végi 5. század eleji helyzetével, és e korszak egyik igen jellemző, de vitatott leletével, a besimított kerámiával foglalkoztam.[3]

Ezzel szinte egyidőben Iordanes „Getica, A gótok eredete és tettei” című művének[4]az új kiadását készítettem elő, szeminárium-sorozat keretében. Ez a munka keltette fel kíváncsiságomat a kérdéses időszak gót személyiségei iránt, akiket a szerző megkérdőjelezhető hitelességgel, minthogy nem titkolt elfogultsággal mutat be. Iordanes ugyanis gót történetíró volt, ami vonzalmát e nép iránt egyértelművé teszi.[5]

Iordanes, történész és jegyző életéből, aki 551 után, Croton püspökeként halt meg, lényegében csak az a pár adat ismert, amit két ránk maradt történelmi munkájában árult el önmagáról. Elsősorban az 551-ben, rossz latinsággal megírt Getica-ban, amely nagyrészt Cassiodorus mára már elveszett gót történetének a kivonata. A „gótok eredetéről és tetteiről“ megrajzolt történelmi vázlatát Iordanes tág térbeli és időbeli határok közé helyezi: a mitikus kezdetektől egészen a saját koráig. Skandináviától Észak-Afrikáig, az Ural vidékétől Britanniáig követi végig hősei, mindenekelőtt a keleti gót királyi-nemzetség, az Amalok sorsát, akiknek egyik ágával a „főnöke“, Gunthigis révén, akinél jegyzősködött, személyes kapcsolatban is állt.[6]

Ámbár a Getica elemzésekor mindig a szöveg teljes egészének a hitelességéből indultam ki, mégis szem előtt tartottam – amit maga a szerző is bevall – a mű kompilációs voltát, továbbá azt, hogy Iordanes nem mindig támaszkodott a legjobb, vagy információban bővelkedő forrásokra, illetve azok hiányában csupán a saját fantáziájára hagyatkozott.[7]Helyenként szándékosan elhallgat, vagy torzít fontos tényeket, és amikor csak lehet hangsúlyozza művének alapvető politikai mondanivalóját, a „gót-római összefogás” eszméjét.[8]

Mégsem szabad azonban szem elől téveszteni azt a tényt, hogy amelyik fejezetnél megfelelő forrás állt rendelkezésére, s annak a tartalmát jól kezelte, és ha az éppen nem ütközött írói célkitűzésével, abban az esetben meglepően pontos. De még ekkor is vigyázni kell Iordanesszel, mert hajlamos hiteles utalásokat úgy összeilleszteni, hogy az eredmény végül egy teljes adat-, és időzavar lesz.

Az egészében, vagy külön-külön egy-egy adatában szavahihető részletek a művének egyébként bármely részében előbukkanhatnak, akár ott, ahol az olvasó egyáltalán nem számítana rá, vagy ahol egyértelműen mesének gondolná.[9]

Munkája, ha megfelelő kritikával kezeljük, mégis figyelemre méltó forrásértékkel bír. Egyrészt teljesen mégsem rugaszkodhatott el a valóságtól, és a gótok magasztalásában is óvatosnak kellett lennie, ha Iustinianus számára elfogadhatóvá akarta azt tenni, sőt e császár dicsőségére, mintegy panegyricust kívánta megjelentetni a Getica-t.[10]

Másrészt általa jobban megismerhetjük a késő római, kora-középkori világ jó néhány híres alakját, minthogy Iordanes a korának a legfontosabb embereivel személyes, sőt baráti kapcsolatban állt. Így például jól ismerte Gunthigis, magister utriusque militiae-t, akinél jegyzősködött; Cassiodorust, a tudóst, írót és államférfit, aki már Nagy Theoderich uralma alatt jelentős állami hivatalokat töltött be; illetve Vigilius pápát. Rajtuk keresztül pedig hiteles ismereteket szerezhetett olyan híres uralkodókról, mint Iustinianus, Theodora, Nagy Theoderich, illetve a római egyházi, politikai, katonai vezetésről.[11]

A Getica esetében, bár egyértelműen propaganda művel állunk szemben, mégis egy olyan történeti munkáról van szó, amely a hazai és nemzetközi – különösképp a német történeti irodalomban újra és újra felbukkan, arra ösztönözve a kutatókat, hogy ismételten átvizsgálják.[12]Hiszen egy olyan időszakban született, amelyből igen kevés forrás áll rendelkezésünkre, s Iordanes Geticájának köszönhetjük, hogy egyáltalán ismereteink lehetnek számos olyan műről, amelyekre vonatkozóan utalások ugyan vannak, de a forrás maga nem maradt ránk. Ezek között talán a legfontosabb Cassiodorusnak az eseményeket 533-ig elmondó Historia Gothoruma (13 könyv), vagy Priszkosz rétor hunokról szóló művének elveszett részei.

A Getica a gótok korábbi történetére vonatkozóan is forrásértékkel rendelkezik, mert Iordanes műve több évszázadot felölelően a mitikus kezdetektől (az ő számításai szerint Kr. e. 1490-től), egészen saját koráig (6. század közepe) mutatja be az eseményeket. Ezáltal az általa felhasznált forrásanyag gazdag tárházát nyújtja, illetve a gót szájhagyományt is felhasználja.[13]

Magyar nyelvű kiadása 1904-ben Bokor János fordításában jelent meg.[14]A 20. század eleje óta azonban számos új ismerettel és régészeti eredménnyel bővült az ókorkutatás. Mindez szükségessé tette az újabb magyar nyelvű fordítás és magyarázat elkészítését. A szeminárium-sorozat során a művet lefordítottuk és a legújabb kutatásokat figyelembe vevő magyarázatokkal láttuk el.

A kiadási előmunkálatokban hallgatóim közül eddig főleg hárman vettek részt. Elsősorban Lengvári István, aki 1994-ben Angliában a Sheffield University-n végzett kutatásokat Iordanes életével kapcsolatban egy Tempus program keretében, majd 1996-97-ben elnyert Kümpers-Greve-Stiftung segítségével több hónapig Bonnban a Friedrich-Wilhelm Egyetemen kutatott. 1999-ben az Erasmus program keretében Horváth Szilvia végzett tanulmányokat Grazban az egyetemen és írta meg 2001-re szakdolgozatát, mellyel a tervezett kötet egyes részleteit készítette elő. 2002-ben Fazekas Ferenc nyert el egy grazi ösztöndíjat szintén az Erasmus program keretén belül. Ez utóbbi két hallgató egyébként előadást tartott 2000-ben a Pécsett rendezett Országos Ókortudományi Konferencián Iordanes: Getica-val kapcsolatban.

Végül a munka csúcs-, de nem végpontjaként sikerült kiadni a Getica-t, amellyel egy új sorozatot is útnak indítottunk „Vivarium Fontium” néven. Az új „Gótok történetének” két, bár kis példányszámú kiadása meglepő gyorsan elfogyott, ezért a legújabb, javított és bővített változat most készül, amelynek megjelenése reményeink szerint 2004-re várható.[15]

Jelen dolgozatban összegzem tehát mindazokat az ismereteimet, tapasztalataimat, melyeket a Getica munkálatai során szereztem. Egy történeti kitekintéssel kezdek, amelyben először a kérdéses időszakra vonatkozó legfontosabb írott források – köztük hangsúlyosan a Getica – összehasonlító elemzésével, a szövegek egyes vitatott részeinek újragondolásával, röviden összefoglalom a téma és a Római Birodalom kései története szempontjából fő helyszínnek számító dunai tartományok helyzetét a kérdéses időszakban.

Vázolom a római külpolitika 3. század végi 5. századi vonásait, a hatására fellépő etnikumváltozást, ugyancsak elsősorban a dunai tartományokra összpontosítva a figyelmemet. A betelepített barbár törzsek felsorolásánál utalok a régészeti kutatás eredményeire, lehetőségeire, és határaira is – így az Úgynevezett „Csörsz-árok” problematikájára úgyszintén.

A következő nagyobb egység Alatheus népének letelepedésével, jogállásával és régészeti leletanyaguk azonosításának kérdésével foglalkozik. Ennél a résznél összegzem a besimított kerámiára vonatkozó eddigi ismereteket, és a lussoniumi ásatásnál szerzett véleményemmel egészítem ki.

Alarich bemutatásával elsősorban a gótok asszimilációs lehetőségeire térek ki. Amire mind a rómaiak, mind Alarich népe egyaránt törekedett, csak éppen más jelentéstartalommal használták ugyanazt a kifejezést. Arra keresem továbbá a választ, hogy e gót király alakjának ábrázolása mennyiben és miért sajátos Iordanes Getica-jában.

Végül a munkát Nagy Theoderich italiai hatalomra kerülésével, a gótok történetének csúcspontjával zárom. Az élete első szakaszát mutatom be a pannoniai születésű, Amal uralkodónak, akinek mindaz sikerült, amire Alatheus még álmodni sem mert, és amiért Alarich élete végéig hiába küzdött.

Néhány szót a dolgozatban előforduló tulajdonnevek írásáról. Ezek a különféle forrásokban eltérő változatban fordulnak elő. Iordanes sem egységes írásukban, sőt nem ritkán rontott formában veszi át némelyiküket. Meg kell jegyezni, hogy főleg a germán szavaknál egyetlen, helyes írásformáról nem lehet beszélni (pl. egyaránt elfogadott a Theudemer, Thiudimer, Thiudimir stb.) Így minden személynevet meghagytam a Iordanestől idézett részekben (sőt már a Getica újabb magyar nyelvű kiadásánál is) az általa megadott alakban, csak a magyarázatoknál, illetve a főszövegben használtam a név ismertebb, megszokottabb, de eredeti nyelvű változatát. A földrajzi és a népneveknél szintén a iordanesi írásmódot vettem át, kivéve azokat, amelyek a magyar nyelvben már meghonosodtak, illetve szélesebb körben elterjedtek, mint pl. gótok, hunok, gepidák.

Munkámban végig az írott források és a régészeti leletek szintézisére törekedtem. A téma jellegéből adódóan még arra hívom fel a figyelmet, hogy a provinciák történetének vizsgálata nem választható el sem a Birodalom egészét, sem a Barbaricumot érintő események kutatásától.

Az anyaggyűjtés egy részét és kiegészítő tanulmányokat két hónapos DAAD ösztöndíj keretében a bonni egyetem Ókortörténeti Tanszékén, a Bonni Landesmuseumban, valamint Kümpers-Greve Stiftung keretében a hamburgi egyetem Régészeti Intézetében végeztem.

Itt mondok köszönetet mindazoknak, akik kutatásaim, és dolgozatom írása során bármilyen formában támogattak, de elsősorban: Dr. Gerhard Wirth professzornak, a bonni egyetem Ókortörténeti Tanszéke jelenleg nyugdíjas Tanszékvezetőjének, aki a bonni kutatásaimat messzemenően támogatta, Dr. Visy Zsoltnak a PTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszék Doktori Iskolája vezetőjének, aki a Lussoniumban előkerült besimított kerámia feldolgozását átengedte nekem, illetve ő és Wirth professzor irányították e téma felé a figyelmemet. Dr. h. c. Annelie Kümpers-Greve-nek, a Stiftung alapítójának, akinek a segítségével további tanulmányokat végezhettem Németországban. Továbbá Dr. Tóth Istvánnak, konzulensemnek, valamint opponenseimnek, akik értékes tanácsaikkal segítették munkámat.


[1]Lásd az 1. sz. mellékletet.

[2]Pl.: Alföldi 1924–26, 1925., 1930., 1932., 1944., 1961. Alföldi Andrásról és munkásságáról lásd: Fitz J. (1981.) nekrológját. A születésének 100. évfordulója alkalmából Budapesten, 1995-ben megrendezett konferenciáról: Borhy 1996; valamint születésének 101., a halálának 15. évfordulója alkalmából Debrecenben, 1996-ban megtartott konferencia anyaga: Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis XXXIII (1997), Redigit Ladislaus Havas adiuvantibus Thoma Köves-Zulauf redactore h. c. et Csilla Szekeres. Debrecen, 1998. Alföldi András 1966-ig kiadott műveinek bibliográfiáját lásd: BH-A-C 1966. Az ezután megjelent munkákról: Kortárs Magyar írók 1945–1997 Bibliográfia, Alföldi András,2000/11/14:Internet,http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/katalog/irlex/html/frame.htm, a letöltés ideje 2004. jún. 20.

[3]Soproni 1985., 74. Újabban rövid összefoglalása az új ásatásoknak. Visy 1994; 3–6.; 1989b; 1989c; 2000. 123–126.; 1999. 140. Kiss M. 1992, 1994b. A leletanyag közlése egy monográfiában a PTE régészhallgatóinak és oktatóinak együttműködésében történik, a besimított kerámia teljes feldolgozását ott végeztem el: Besimított kerámia Lussonium késő római erődjéből–címmel.

[4]Két művéről tudunk, a Getica (De origine actibusque Getarum), mely Cassiodorus mára elveszett munkájának kivonata; és a Romana (De summa temporum vel origine actibusque gentis Romanorum) néven ismert világtörténet.

[5]„Ne higgye senki, hogy én, az említett nép (ti. gótok) iránti vonzalom miatt, és mint aki innen vezetem le a származásomat, valamit is hozzátettem, azon kívül, amit olvastam, s amiről megbizonyosodtam.” Get. 316., Kiss, M. 2002. 111.

[6]Jordanes életéről legújabb összefoglalás: Horváth 2002.

[7]„…foglaljam össze saját szavaimmal a Senator tizenkét kötetét a gótok eredetéről és tetteiről (de origine actusque Getarum), a régmúlttól egészen mostanáig generációkon s királyokon keresztül, ebben az egyetlen kis könyvben… Ezekhez nem kevés görög és latin történeti műből is hozzáillő részeket fűztem, az elejét és a végét, valamint a szöveg középső részéből több részletet a saját szavaimmal fűszereztem.” Get. Praef. 1., 3. Kiss, M. 2002. 31.

[8]Horváth, Sz. 2002. 16–17.

[9]Mindezek bizonyítására hadd emeljek ki két példát a műből: 1.”Akkoriban, úgy hírlik, Vesosis egy, a számára inkább szerencsétlen kimenetelű háborút viselt a szkíták ellen, azok ellen tudniillik, akiket az amazónok férjének tartott a régi vélemény. Ezekről és a harcos asszonyokról Orosius nyilatkozott első könyvében. Biztos, hogy Vesosis akkor a gótok ellen harcolt, minthogy egyértelműen tudjuk, hogy az amazónok férjével küzdött,…” Get. 44. Kiss, M. 2002. 40. A Getica-részlet egyes adataiban hiteles, de összességében teljes káosz. Orosius (1, 14; 15.), aki ennél a résznél Iordanes főforrása volt, említ meg egy bizonyos Vesosist. Ez a személy azonos lehet a Hérodotosznál (II. 103.) leírt, a Phasis folyótól nem messze lezajlott hadjárat egyik szereplőjével. Hérodotosz szerint Szeszósztrisz (Vesosis) legyőzte a szkítákat és a trákokat is, majd hazatért. Lásd még Szeszósztriszról (u. II. 104–110.). Szeszósztriszt azonban konkrét uralkodóval azonosítani nehéz feladat, mert azonkívül, hogy három fáraó neve, az Újbirodalom idején már legenda szövődött köré és Núbia védőisteneként is tisztelték. II. Ramszesz (Kr.e. 1224–1214) és Sesonk (Kr.e. 945–924) alakja pedig még bonyolultabbá tette a Szeszósztrisz-legendát. Lange 1954. Az amazónok (a görög mitológiában Kis-Ázsiában élő harcias, hódítani vágyó asszonynép), akiket mindig a szkítákkal társítottak össze. Hérodotosz (IV. 110–117.; IX. 27.) egészen pontosan az amazónokat a szauromatákkal, illetve a szauromata nőkkel azonosítja, akik házasság révén kerültek rokonságba a szkítákkal. Viszont maradt fenn híradás arról is, hogy a rómaiak az amazónokat a gótok asszonyainak tekintették. A Historia Augustában, Aurelianus császár életrajzában a következőkről olvashatunk (HA 26. Aurelianus 34, 1). A császár 274-ben egy diadalmenetet ünnepelt Rómában. „Tíz nő is vonult a foglyok között; ezek sok társnőjükkel együtt férfiruhában harcoltak a gótok seregében,... Feliratos tábla jelezte, hogy e nők az amazónok nemzetségéből valók;”... vö.: Wolfram 1990. 394. 55. j. 2. „ Jóllehet már természetétől fogva mindig nagy dolgokban hitt (ti. Attila), mindazonáltal önbizalmát növelte, hogy megtalálták Mars kardját, amit a szkíta királyok mindig szentnek tartottak. Priscus történetíró meséli el, hogy ezt hogyan lelték meg. Egyszer egy pásztor, nyája egyik üszőjét sántítani látta, de nem jött rá a seb okára, ezért aggódva követte a vérnyomokat. Végül egy kardhoz ért, amire a füvet legelő állat vigyázatlanul rátaposott. Kiásta a kardot, és nyomban Attilához vitte. nagy örömmel megköszönte az ajándékot, és minthogy nagyravágyó volt, úgy gondolta, hogy őt rendelték az egész világ urának, és Mars kardja biztosítja számára a háborúkban a győzelmet.” Get. 183. Kiss, M. 2002. 76. A mesés elemekkel átszőtt Getica-szakasz hitelessége bizonyítást nyert. A kard megtalálásának a története kísérteties hasonlósággal ismétlődött meg 1952!-ben. Egy bronzkori kard lelőkörülményeiről van szó, melyet jelenleg a székelykeresztúri múzeumban (Románia) őriznek. Az adattári bejegyzés Makkay János átiratában szó szerint! így hangzik: „A Csókás nevű határrészen találta a csordapásztor. Feltűnt, hogy a területen legelő marhák közül többnek a csüdjét valami megvérzi. Keresni kezdte az okát, s a legelő területének lankásabb részén egy zöldes színű hegyes fémdarab állt ki a földből. Elszedte a körülötte lévő földet, s addig mozgatta, amíg ki tudta húzni. Hazavitte s Bíró Gábornak megmutatta, aki a múzeumba beküldte.” A hitelesítő ásatáson egyébként semmilyen egyéb, a karddal összefüggő lelet nem került el. Makkay 1995. 15. A sztyeppe vidékén az iráni népekre, a szkítáktól az alánokig, tőlük átvéve pedig a hunokra is jellemző a földbeszúrt kard előtti áldozat bemutatásának a szokása, vagy a karddal kapcsolatos különféle vallásos hiedelem (Hérodotosz IV. 62., Ammianus 17. 12., 31. 2., vö.: Getica 41. és a hozzáírt jegyzetet Kiss M. 2002. 40.). Priszkosz története, illetve Iordanes átvétele tehát nem mese, hanem nagy valószínűséggel egy ilyen rituálisan földbe szúrt kardnak a véletlen elkerülése. A babonás Attila pedig ennek segítségével újra felelevenítette a régi kardkultuszt. Lásd Makkay J. munkáját (1995), amelyben részletesen foglalkozik a karddal kapcsolatos kultuszokkal a különböző ókori, középkori népeknél, valamint az ősmagyaroknál. Az idézett Priszkosz hely: fr. 8. Müll. 91.

[10]„E dicséretre méltó nemzetség csak egy dicséretre méltóbb császár előtt hátrált meg, egy bátrabb vezérnek hódolt be, akinek híre semmilyen időben és korban nem halványul el, hiszen a győztes és diadalmas Iustinianus császárt és Belisarius consult Vandalicusnak, Africanusnak és Geticusnak fogják mindig nevezni. ... Még ha nem is foglaltam össze mindent, amit róluk leírnak és elmondanak, mégsem csupán e nép dicsőségére adtam elő mindezeket, hanem annak a dicsőségére is, aki őket legyőzte.” Get. 315., 316. Kiss M. 2002. 111. A Getica politikai mondanivalójának összefoglalása: Horváth Sz. 2002.

[11]Vö.: Horváth Sz. 2002. 17–18.; Kiss M. 2002. 214. Gunthicis, 242. Senator

[12]A Iordanes-re vonatkozó modern szakirodalom katalógusát 1994-ig bezárólag összeállította: J. Ph. Smith: itt mondok köszönetet azért, hogy kéziratát rendelkezésünkre bocsátotta, még annak idején a Getica fordítási munkálatainál.

[13]Megjegyzendő, hogy a Getica-nak, különösen a hunokkal foglalkozó részei, amelyek nem teljesen Iordanestől származnak, de az ő átiratában őrződtek meg, nagy hatást gyakoroltak a középkori Magyarország krónikásaira. Ezek a részletek bekerültek a magyar mondavilágba is az ő átköltésükben, mint például Kézai Simon (13. sz.), Kálti Márk (14. sz.), Thuróczy János (15. sz.) közvetítésével, vagy a reformkorban, a nemzeti öntudatra ébredés idején, illetve Ipolyi Arnold (1854) a magyar monda atyja nyomán. Lásd ehhez pl.: Eckhardt S. 1940. 197., 201., 205-211., 214-216.; Bóna 1993. 188, 211, 260.; Szűcs 1999.

[14]Idegen nyelven szinte már minden nemzet kiadta Iordanes műveit, sőt az utóbbi időben, egyre több országban reprintek, vagy teljesen új fordítások aktuális magyarázatokkal ellátva, szinte követhetetlen mennyiségben, kerülnek napvilágra. A legfontosabbakat (a teljesség igénye nélkül) lásd hátul a Forrásjegyzékben.

[15]A dolgozat lezárása után a Getica 3. kiadása is megjelent, lásd: Kiss M. 2004.



II. A későrómai külpolitika és határvédelem egyes kérdései, a barbár népek betelepítése a Birodalomba a 4–5. század folyamán.

(történeti összefoglalás)

 

 

A Római Birodalom amúgy sem egységes etnikai képe a 4. század folyamán vált különösen sokszínűvé. Ennek a változásnak az egyik oka az volt, hogy egyre több idegen népcsoport költözhetett a római kormányzat engedélyével a Birodalom területére, illetve nem egy, a barbárok ellen fellépő katonai akciót központilag irányított betelepítéssel zártak le.

Az idegenek befogadása sajátos vonását alkotta a római külpolitikának.[1] A rómaiakat ugyanis mindig egyfajta nyitottság jellemezte az idegen népekkel szemben, sőt Róma nagyságát éppen ezeknek az újonnan beköltöztetett – természetesen „kiváló erényű” – lakosoknak a növekvő számával magyarázták, ahogy már annak idején Livius megfogalmazta:

Dum nullum fastiditur genus, in quo eniteret virtus, crevit imperium Romanum.[2]

Ez a hozzáállás figyelhető meg a 4. század folyamán is. Egy bizonyíték erre, amikor 376-ban a császári tanács a gótok betelepítése mellett döntött, és ehhez ideológiai támaszt keresve Valens császár tanácsadója, Themistios érvelése során régi példákra hivatkozott. Nevezetesen a gens Claudia 504-es Rómába történő befogadására, vagy Claudiusra, aki 48-ban ius honorum-ot adott a galloknak.[3]

A betelepítést általában egy bevált jogi eszközzel a deditio intézményével bonyolították le.

 Zizais királyfi, egy magas termetű ifjú,… Amint megpillantotta a császárt, eldobta fegyvereit, egész hosszában arccal a földre borult, mintha meghalt volna. …Többször is próbálkozott, hogy valamit mondjon, de a zokogástól elakadt a hangja, alig tudott megszólalni. …Ekkor visszanyerte a hangját, s térden állva kért magának bocsánatot és kegyelmet vétkeiért. …övéi mindnyájan földre dobták pajzsukat és lándzsájukat, majd esdekelve kitárták karjukat…Kijelentették, hogy készek fölajánlani önmagukat minden vagyonukkal, gyermekeikkel, feleségükkel és egész földjükkel együtt a római hatalomnak.[4]

 A deditio (megadás, meghódolás), miként a fenti Ammianus Marcellinus szemelvény mutatja , összekapcsolódott az adoratio (imádás) szertartásával. Azaz a rómaiak megkövetelték, hogy a barbárok feltétlen behódolást tanúsítsanak a római császárral folytatott tárgyalás során. Ennek megfelelően azok letérdeltek, sőt földre borultak az uralkodó előtt. A fegyvereiket átadták, valamint túszokat állítottak, illetve a szemelvényben megfogalmazott fölajánlással mintegy lemondtak az önálló államiságukról. Amennyiben a császár kegyesnek mutatkozott – miként 358-ban a Zizais vezette szarmatákkal szemben II. Constantius –, nem élt a betelepítés módszerével. Csupán béke és szövetségi szerződést kötött, illetve a jelen esetben Zizaist hivatalosan kinevezte uralkodónak az Arcaragantes szarmaták élére.[5]

Ha pedig a deditio-t követően betelepítették a barbárokat a Birodalomba, akkor jogilag, mint peregrini dediticii kezelték őket a továbbiakban. Ez azt jelentette, hogy az eredeti polgárjogukat elveszítették, a rómait viszont még nem nyerték el, és így colonusként telepítették le őket egy-egy római nagybirtokon.[6] Ugyanakkor felvették őket az adólistára, a katonáskodásra alkalmas egyéneket pedig az újonclistára jegyezték fel.

A római császárok elsősorban arra törekedtek, hogy az idegenek minél simábban és gyorsabban asszimilálódjanak, azaz átvegyék a római szokásokat és beolvadjanak az őslakosság közé. Ez a törekvés kezdetben sikerrel haladt előre, a 4. század második felétől, a gótok tömeges betelepedésétől kezdődően azonban mind kevesebb eredménnyel járt. Pedig az asszimilált barbárok, elsősorban a germánok előtt megnyílt – akár hivatali, akár katonai pályán – az érvényesülés útja.[7] Legtöbbjük éppen tekintélyüknek köszönhetően még a császár családjába is beházasodott. Vagy éppen fordítva: némelyikük a császárhoz fűződő személyes rokonszenv, majd házasság révén létrejött rokoni kapcsolat segítségével jutott a közéletben előbbre.[8]

A telepítések célja többféle volt, mind gazdasági, mind politikai, illetve katonai szempontok szerepet játszottak benne.[9] A körülményeknek megfelelően hol az egyiket, hol a másikat helyezték előtérbe.

A 3. század végére kialakult erőviszonyok következtében, egyrészt ezzel igyekeztek a határnál kialakult feszültséget csökkenteni, másrészt a beköltöző barbárok személyében a birodalmi földekre olcsó munkaerőt, hadseregbe újoncokat nyertek.[10] A 4. században már tulajdonképpen ez utóbbi volt az egyébként meglehetősen kényes akció legfőbb oka.[11] Egy idegen nép jelenléte a Birodalom területén ugyanis, főleg, ha korábban ellenségesen viszonyultak a rómaiakhoz, állandó veszély forrása lehetett.

Ugyanakkor a 4. századtól a hadsereg számára egyre nehezebb volt a korábban bevált gyakorlat alapján az újoncokat megszerezni. Az akadozó zsoldfizetés és ellátás, valamint a gyakran csak elméletben létező kedvezmények, privilégiumok miatt a katonáskodás erősen veszített az önkéntesek, vagy a veterán-örökösök előtt a vonzerejéből.[12]

A hadszervezet emberhiányát többek között tehát a barbárok besorozásával próbálták megoldani, ezért a barbárokkal kötött szerződések legfontosabb kikötése a vizsgált időszakban a katonaállítási kötelezettség (tirocinium) volt. Így a helyi lakosságtól újoncállítás helyett egy meghatározott összeget az úgynevezett aurum tironicum-ot követelték, amiből az idegen katonákat fizették. Úgy tűnt, hogy – legalább is átmenetileg – mindenki jól járt, az állam bevételhez jutott, a barbárok szívesen harcoltak római kötelékben, a provinciabeliek pedig nagyrészt megmenekültek a tényleges hadikötelezettségtől.[13]

Az írott források szerint tehát tényként kell elfogadni a Római Birodalom etnikai változásait. Mégis, amikor a betelepített törzseknek a nyomait (különösen vonatkozik ez az általam vizsgált időszakra) régészeti módszerrel szeretnénk igazolni, több problémával kerülünk szembe:

1. Egy-egy betelepített népcsoport nem mindig időzött hosszabban egy és ugyanazon a területen, ezért kevés az esélye annak, hogy bármiféle leletanyag maradjon utánuk.

2. Másrészt e törzsek zöme a beköltözést megelőzően hosszabb-rövidebb ideig élt egymás szomszédságában, így a nagy etnikai keveredés miatt meglehetősen nehéz, esetenként lehetetlen, a hozzájuk kapcsolódó leletegyüttesek szétválasztása.

3. A harmadik gond abból adódik, hogy a Rómával folytatott kereskedelem hatására a kérdéses időszakban az idegenek és a provinciabeliek között a mindennapi élet egyes területein hasonulás figyelhető meg.[14]A barbár divat hatása még Róma városát sem kerülte el. Ezt jól tükrözik azok, az egyébként eredménytelen törvények, amelyekkel megtiltják az ilyenfajta viseletek használatát a Városban.[15]Mégis minden tilalom ellenére olykor még a magas rangú római hivatalnokok is magukra vettek barbár öltözetet.[16]

Hasonló kiegyenlítődés figyelhető meg a római és a barbár népek katonai felszerelése tekintetében. Egyrészt az idegen szövetségesek római fegyverzetben harcoltak, és hazatérve, bár ezt törvény büntette, magukkal vitték felszerelésüket. Másrészt, amit szintén a tiltó intézkedésekből lehet kiolvasni, a határmentén a fegyverkereskedelem is virágzásnak indult.[17]

Ugyanakkor éppen ezek a barbárokkal kapcsolatos tiltó törvények erősítik meg azt a tényt, hogy köztük és a rómaiak között a különbség életmódban és a nyelvben mégiscsak megvolt.[18]



[1]De Ste Croix 1981. 509–518. S. gyűjtötte össze a császárkor folyamán lezajlott betelepítésekre vonatkozó forráshelyeket egy kevés szakirodalmi utalással. Természetesen ismeretesek a telepítések a császárkor előtti időszakból (lásd alább) is, de ez túl messzire vezetne a témától. Továbbá: Demandt 1989. 270–272., 315–321., 488–492.; és Pannoniára vonatkozóan összefoglaló jelleggel : Mócsy 1962. 710–; 1990.; Tóth I. 1979. 193–206.

[2]Liv. IV.3.13

[3]Themist. XVI.; Dessau 212, Tac. ann. XI 23–, vö.: Demandt 1989. 306., 1995. 69., vö.: Alföldy 1992.15–

[4]Ammianus 17.12.,

[5]Vö.: Mócsy 1975. 120–. A deditio-ról: Schulz 1993. 136–148., a fegyverek átadása a barbárok részéről, gyakran csak jelképesnek tekinthető, különösen abban az esetben, ha a betelepített idegeneket azonnal, vagy hamarosan besorozták a római seregbe katonának. Schulz 1993. 143.

[6]A kutatás azonban ingadozik abban a kérdésben, hogy a dediticii valóban mindenféle polgárjog nélküli csoportot jelölt. Vannak, akik feltételezik, hogy ők is kaphattak valamiféle formális polgárjogot, illetve, hogy a dediticii állapot nem tarthatott örökké, amiből nyílt lehetőség felemelkedésre, különösen akkor, ha az illető barbárt besorozták katonának. Lásd erről: Barceló 1981. 148–, Demandt 1989. 306–307., Schulz 1993. 70. 93. jegyzet a polgárjogkérdésről.

[7]Vö.:Demandt 1989. 316, 317.

[8]Ilyenek például, akikről a továbbiakban bővebben szó lesz, a karp származású Maximinus, Róma városának vicariusa 371-ben; a frank Arbogastes: II. Valentinianus katonai parancsnoka és gyámja; a vandál Stilicho: Honorius gyámja; a császárokat sakkfiguraként mozgató gót-szvév Ricimer; a constantinopolisi híres, germán Ardabur-Aspar család stb.

[9].:Mócsy 1962. 710.

[10]Vö.: Mócsy 1962. 710–, 1990. Az egykorú források lakatlanná vált birtokokról, kihalt városokról tudósítanak, ami némi túlzástól eltekintve valóságos képet mutat. Lásd: Claud. in Ruf. II. 36–, Ambrosius Epist. 39, 3., vö.: Alföldy 1996. 131.

[11]Vö.: Mirković 1993. 427.

[12]Várady 1961. 22., 23., 25., 39.; Demandt 1989. 263., 268.

[13]Demandt 1989. 268., 270.

[14]A barbárok és a Birodalom közti élénk kereskedelmi kapcsolatot régészeti leletek, epigráfiai adatok, antik szerzők munkái bizonyítják. Vö.: Tóth I. 1979. 18–19. Ismeretes például, hogy a Duna túloldalán megtelepedő barbárok, közel a folyóhoz, kereskedő telepeket hoztak létre, bár a rómaiak veszélyesnek ítélve a közelségüket időnként kitiltották őket innen, illetve legalább 15 km-es sávot hagyattak velük üresen. Szob-Öreg-falunál az 1. századtól kb. 375-ig lakott quad település jött napvilágra, míg Mauternnél és Wien-Leopoldaunál az 5. században is létező szvév kereskedőtelepek kerültek elő, talán ilyennek tekinthetők még pl.: Stupava, Milanovce, Niederleis; valamint hasonló rendeltetésű szarmata falvakat tártak fel a dél-pesti síkságon. (Szob-öregfaluról MRT.9. 318. 26/11. sz. A szvévek és a provincia közti kereskedelemről. Friesinger 1984.; Kolník 1997.; a szarmata falvakról: Pető 1992.; a szarmatákkal folytatott kereskedelemről: Vaday 1989. 159–). Az építési felirata szerint: „...cui nomen commercium qua causa est factus est...”, kifejezetten kereskedelmi céllal épült fel egy római őrtorony (burgus), feltehetően a mai Esztergom-Szentkirály település közelében. Az építési idejét 371-re lehet keltezni. CIL III. 3653 = ILS 755 = RIU 771; újabb közlése és értelmezése a feliratnak: Soproni 1985. 60.; 110. 50. ábr. Továbbá Ammianus Marcellinus említi meg, hogy a Procopius felkelést támogató Aithanaricus gótjai, többek között a kereskedelmi kapcsolatok megszakadása miatt bekövetkezett ínségtől hajtva esedeztek békekötésért (Amm. Marc. 27. 5.7., vö.: Nagy M. 1993. 354.) Az idegen törzsek közti kölcsönhatás egy példája, amikor vandálokra jellemző fegyverzet megjelenése gyanítható a velük szomszédos szarmata népeknél: Istvánovits-Kulcsár 1992. 71.

[15]Cod. Theod. XIV 10,2–, tilos a hosszú haj, szőrkabát, hosszú nadrág.

[16]Claudianus V.78– keményen elítéli Rufinust barbár viseletéért, mintegy hazaárulónak bélyegezve, vö.: Demandt 1995. 76.; Nagy M. 1993. 354.

[17]Cod. Theod. III. 14,1, vö.: Demandt.1993. 275.; lásd még pl. Istvánovits-Kulcsár (1992. 71–) szerzőpáros összegzését a római gyártmányú pajzsokról, amelyek a „Dunától keletre eső kárpát-medencei Barbaricumban” kerültek elő.

[18]Lásd ennek a különbségnek a hangsúlyozására Salvianus: De gubernatione VIII. in: Róma utódai 1986. 29. Vö.: Alföldy 1996. 131. Ugyanakkor a barbárok és a rómaiak közti kommunikációt nagyban elősegítette a kereszténység, mely egyaránt elterjedt mind az őslakosok, mind az új betelepülők körében. Bár ez a megállapítás az ariánus eretnekség megjelenésekor (4. század elején) csak fenntartással fogadható el, mert ezt követően az ariánus - katolikus irányzat képviselői közti vita újabb ellentétek forrása lett.



III. Megjegyzések a Csörsz-árok kérdéséhez egy névtelen szerző alapján

 

 

A Dunakanyartól-Viminaciumig az Alföldön egy 500 km hosszú sáncrendszer, az úgynevezett Csörsz-árok[1] húzódik végig, nagyjából azon a területen, ahol a kérdéses időszakban a szarmaták különféle törzsei laktak.[2] Ismeretes azonban még egy, az alföldi ároktól nem messze és úgy tűnik ezzel összefüggésben lévő, az olteniai Drobetaból kiinduló és Braila-ig a Dunával párhuzamosan haladó, úgynevezett Brazda lui Novac földsánc is. Ez utóbbi vidéken nagy valószínűséggel a szarmata roxolánok éltek.[3]

Több évtizedes régészeti kutatás és vita után annyi biztosan megállapítható a sáncokról, hogy a 4. században, a szarmatákkal létrehozott valamelyik egyezmény értelmében épültek. A feladatukra vonatkozóan leginkább elfogadott az a nézet, hogy a szarmaták földjét kellett megvédeniük más idegen népek, leginkább a germánok támadásaitól. Ám a sáncok körzetében folyamatosan végzett ásatások tapasztalatai ebben a vonatkozásban megnyugtatás helyett inkább növelték a kérdések számát. Mert az előkerült leletanyag az mutatja, hogy miként az árokrendszeren kívül számolni lehet a szarmaták jelenlétével, úgy azon belül a germánokéval.[4]

Az újabb kutatások a sáncok főbb vonulatainak építési idejét a 322–333 közötti évekre szűkítették.[5]

Ez az időintervallum azonban egy névtelen szerző munkájának tüzetesebb vizsgálata után tovább finomítható, illetve a sánc építési körülményeiről, szerepéről kialakult eddigi ismereteket néhány dologgal még ki lehet egészíteni.


[1]Az első említése „Csersz árok” néven Székely István 1559-ben nyomtatott krónikájában. Reuter. 1977. 440., u. ő. a Csörsz-szó etimológiájáról.

[2]A 2. század végén szarmata roxolánok csoportjai költöztek az Alföldre, a már régebben itt élő jazigok közé. A velük kapcsolatos legújabb kutatások összefoglalása: Visy 1999. 143.

[3]Soproni 1969. 49–50 és 1978. 116–, 1985. 10.; lásd a 2. számú mellékletet jelen tanulmánynál

[4]Vaday Andrea a kompolti, a sáncon kívül fekvő szarmata lelőhely anyagának feldolgozásánál a következő eredményre jut: „Ha elfogadjuk, hogy a sáncok legkésőbb Constantinus alatt épültek meg, ill. építésük ekkorra fejeződött be, akkor a kompolti lelőhely kronológiai helyzete megkérdőjelezi azt az érvet, hogy a sáncon kívül nincs szarmata jelenlét Nagy Constantinus után.” Vaday 1995–96. 36.; vagy Kulcsár Valeria (1997. 708.) Vác és Fót környéki kutatásai során állapította meg, hogy „ …to which Csörsz earthwork,…, followed earlier ethnic borders, proved to be an illusion. …refer to a long Sarmatian-Germanic cohabition and frequent moves of the border on the territory opposite the Pannonian limes in the surroundings of modern Vác and Dunakeszi (Fót).”

[5]Itt most csak egy–két fontosabb publikációt említek a sáncrendszer gazdag irodalmából: Patay 1965.; Soproni 1969. Limes Sarmatiae-elnevezéssel; 1978. 116–; 1985.; Mócsy 1975. 99–102.; 1990. 47. és 23., 24. jegyzet; Tóth 1976. 121. Az építkezés azonban nem fejeződött be az említett időintervallumban. 357 után, II. Constantius uralma idején a limes-menti építkezésekkel összefüggésben nagy valószínűséggel ezt az árokrendszert is megerősítették. Bertók 1997. 168. A Valentinianus által tervbe vett módosításáról: Mráv 1999.


IV. A 4. század 2. fele

 

1. Alatheus és Safrac népe, deditio vagy foedus

 

 

A kutatás körülbelül 90 éve keresi a választ azokra a kérdésekre, hogy a címben említett népet milyen jogállással és milyen céllal telepítették le a Birodalom területére, továbbá a jelenlétüket hogyan lehet mind a régészeti mind az írott források segítségével kimutatni.[1]

Mielőtt mindezeket a problémákat végigvenném, vázolom a kérdéses időszak fontosabb eseményeit. 375 körül a hunok a Dontól keletre élő alánokat váratlanul lerohanták. A harcok szétzilálták a közösséget, egyik részük a hunokkal továbbvonult, a másik Safrac vezetésével a keleti gótokhoz menekült,[2] míg a harmadik csoport a Kaukázus előterébe húzódott vissza.[3]

Ezután a hunok az osztrogótok ellen fordultak. A keleti gótok királya, Ermanarik (Hermanaricus), mivel uralmát belső viszály is fenyegette, nem tudott a támadásnak ellenállni.[4] A kikerülhetetlen kudarcot felismerve, feltehetően önkezével vetett véget életének.[5] Halála után Ammianus Marcellinus elmondása szerint a gótok egyik, az Amal-nemzetségből származó vezetője, Gesimund, behódolt az ellenfélnek, míg Vithimiris a másik rész uralkodója más törzsbeli hunokat a zsoldjába fogadva utolsó leheletéig ellenállt a hunok és az alánok támadásának. Halála után kiskorú fia, Viderich került a trónra, aki helyett Alatheus és Safrac vállalta a kormányzást.[6]


[1]A keleti gót-alán népcsoport története szorosan összekapcsolódik a nyugati gótok azon részével, akik császári engedéllyel költözhettek be a Római Birodalom területére, ez utóbbi néppel foglalkozó számtalan munka közül csupán a legfontosabbakat és összefoglaló értékűeket említem. Aschbach 1827.; Seeck 1913. 98–99, 102–103, 104–105, 140–142,; Schmidt 1933. 257–263.; Demandt 1989.120–126; Wolfram 1990.125–145, 250–252.; Dobesch 1994. 41–.

[2]Get. 126., 134; hasonlót, de többet ír erről Ammianus (31.2.21.).

[3]Ez utóbbiak a 10. században már önálló alán fejedelemséget hoztak létre. A mongol hódítás hatására további két részt vált le róluk, közülük az egyik a középkori Magyarországra menekült jászokkal azonosítható. A Kaukázusnál helyben maradtak a mai oszétek elődeinek tekinthetők. Fejős 2001. 7–8.

[4]Get. 129–130.

[5]Amm. Marc. 31.3.3.

[6]Amm. Marc. 31. 3., 4–5., rajta kívül Iordanes a másik fontos forrás (Get. 134. 140.) Alatheushoz. Zosimosnál olvasható még róla Allotheus néven, germán megjelöléssel (IV. 34,2. vö.: Veh 1990. 402.). Zosimos csak a 380-ban történtekre korlátozódik, de még ezeket is tartalmi és kronológiai pontatlansággal adja elő. Ezekről az eseményekről, illetve Alatheus- Safrac népéről igen sok munka jelent meg mindezidáig, közülük most csak a legfontosabbakat említem: Seeck 1913. 98–99., 102–105., 140–142.; Schmidt 1933. 257–263.; a magyar kutatásban Váczy 1940. 292., 299. figyelt fel először rájuk. Egy részletes, de vitatható feldolgozása az e népcsoportra vonatkozó írott forrásoknak Várady 1969., ahol a szerző eltúlozta jelentőségüket. A könyv nagy vitát váltott ki a szakmában, a vitához: Harmatta 1970.; Mócsy 1971. 343–; Nagy T. 1971. 69–; Wilkes 1973. Új összefoglalás a témáról: Soproni 1978. 141–142., 200–206.; 1985.; Demandt 1989. 120–126.; Wolfram 1990. 127–138., 251–252.; Bóna 1993. 12–13., 195.; Kiss M. 1995b


V. Az 5. század eleje

1. Alarich – Római főhivatalnok vagy a gótok vezetője?

 

 

Alarich azon kettős státuszú barbár vezetők közé tartozott, akik népükkel együtt szerződéses viszonyban álltak a Római Birodalommal. Egy császári rendelet alapján, a szerződés értelmében ezek a vezérek a birodalmi hadseregben különféle katonai pozíciókat töltöttek be (dux, comes, magister militum), ezzel egyidőben pedig a népüket fejedelemként, vagy akár királyként igazgatták.[1] Ebből a kettősségből következett, hogy kapcsolatuk a Birodalommal ellentmondásos és labilis volt.

A rómaiak tisztviselőjeként karrierjük érdekében kompromisszumokra is hajlottak, míg törzsi vezetőként a népükre kellett elsősorban tekintettel lenniük, és ez kemény fellépést követelt. Ezért meglehetősen nehezen tudta a Római Birodalom kezelni őket, sőt nem egyszer komoly veszélyt jelentettek az állam számára. Elégedetlenségük könnyen lázadásba torkollt, ilyenkor a népük egy szívvel-lélekkel mögöttük állt.

 

*


[1]Ilyen törzsi vezető szerepet és egyidejűleg római katonai pozíciót betöltő személyek voltak: Crocus, Vadomarius a 3. század elejéről, Arbogast II. Valentinanus magister milituma, vagy Alarichtól–Nagy Theoderich-ig számos más germán vezér. Vö.: Waas 1971.; Demandt 1989. 270, Alarich-hoz: A korábbi munkák közül meg kell említeni: Aschbach 1827.; Mommsen 1906. és Birt 1920, akik Alarich és Stilicho alakját párhuzamosan ábrázolták. Újabbak: Stroheker 1965.; PLRE I. 43– Alaricus 1; Düwel 1973; és Wolfram 1990; Fitz 1994. 1391–1392.; Kiss M. 1995a; Kiss M. 2002. 215. Halaricus, Kiss M. 2004. 13–37.



VI. Az 5. század második fele - Nagy Theoderich

 

Nagy Theoderichet, a keleti gót királyt régóta a legnagyobb barbár uralkodónak tartják, aki bizánci támogatással meghódította Italiát (489–493), és ott gót királyságot alapított. Apja Thiudimer, anyja Erelieva, keresztény nevén Eusebia volt, aki Italiában királynőként a fia mellett állt.

Létrehozta a Bizánctól szinte független keleti gót birodalmat, egy időre egyesítette a germánokat és az Italiaiakat. Sikeres házasságpolitikája révén szövetséget kötött a frankokkal, a nyugati gótokkal, a burgundokkal és a vandálokkal. 504-ben gót serege Pitzamus comes vezetésével elfoglalta Dalmaciát, Saviát, a gepidáktól pedig Pannonia Sirmiensist, a gótok egykori hazájának egy részét. Ibbas comese Galliában ért el sikereket, melynek eredményeként a Pireneusoktól a Rhône folyóig elterülő terület Nagy Theoderich kezébe került. Monumentális síremléke Ravennában látható.[1]

 

A következőkben Theoderich életének azt a szakaszát világítom meg, amíg szülőhelyétől eljutott Italia trónjáig.


[1]PLRE II. 1077–1081.; HGL 174–175., Wolfram 1990. 261–332. és Register 580–581.; újabban Kiss M. 2002. 247–248.



 

267-270
Gallienus uralma idején a gótok Kis-Ázsia, Thracia városait évente pusztítják (267, 268, 269, 270-ben).
271/274 k.
 Aurelianus császár az állandó barbár–betörések miatt hivatalosan is feladja Daciát, és a maradék római lakosságot a Dunától délre Moesia egy részébe telepíti át, amit ezután Dacia Ripensisnek neveznek.
284
Diocletianust augustusszá kiáltják ki Nicomediában.

285 k.
Constantius Chlorus és Helena gyermekeként Naissusban. megszületik Constantinus.

286
Diocletianus Maximianust augustusszá nevezi ki.

287
Carausius trónkövetelőként lép fel Britanniában.

288
Békekötés Diocletianus és a perzsa II. Varanes király között.

289
Constantius Chlorus elhagyja Helenát és elveszi Maximianus lányát Theodorát.

290/91
A vandálokkal szövetkezett gepidák illetve a taifalok segítségére támaszkodó gótok között kitör a harc a volt Dacia birtoklásáért, ami végül is a gótok és szövetségeseik győzelmével végződik, így az egykori provincia nagyobb része az ő kezükbe kerül.

290-292
Diocletianus győzelmei a szarmaták felett...


303 k.
Szarmatákat, basternákat és karpokat telepítenek a Római Birodalomba. A karpok Sopianae (Pécs) környékén kapnak területet...

365-66
Procopius sikertelen usurpatiója Constantinopolisban.

367-370
Valens hadjáratai a már legyőzött Procopiust támogató gótok ellen az Al-Dunánál. Békekötés a gótok királyával, Athanarichkal a Duna közepén.

368-371
Méregkeverés, házasságtörés és egyéb főbenjáró bűnökkel bevádolt senatori rangú személyek elleni perek és halálos ítéletek Rómában. A vizsgálatokat Róma praefectushelyettese, a Sopianae (Pécs) városából, egyszerű karp családból származó Maximinus vezeti...

 376
A hunok támadása megosztja a vizigótok törzsét is. A hunok  elől menekülő Fritigernus a törzs nagyobb részével Thraciában és Moesiában telepszik le Valens császár engedélyével. Athanarich szembeszáll a hunokkal, de vereséget szenved, ezért a vizigótok kisebbik felével Caucalanda vidékén sáncolja el magát. Alatheus és Safrac népe Farnobius gót herceggel engedély nélkül lépi át a határt, és Fritigernéktől távolabb telepszik le.

377
Az újonnan betelepített törzsek pusztítják a dunai provinciákat. Frigeridus a rómaiak egyik vezére lemészárolja Farnobius gót herceg martalóccsapatait, illetve a velük szövetkezett taifalusok nagy részét, maradékukat pedig letelepíti fölművelőként az Észak-itáliai városok környékén. Harcok az illyricumi provinciákat fosztogató Alatheus és Safrac népe ellen.

378 aug. 9.
A hadrianopolisi (Edirne) csata, Valens halála.

379
Gratianus császár Theodosiust nevezi ki Valens helyére. Közös győzelem a barbárok felett. Ezután Gratianus Galliába megy, mert alemannok rohanták le a vidéket.

380
Elején Theodosius győzelmi emlékművet emel és Constantinopolisba utazik, de Thessalonikében (Szaloniki) súlyosan megbetegszik. Ott megkeresztelkedik.

május-június 
Gratianus Aquileiában. Közben Alatheus, Fritigern csapatai portyáznak a dunai tartományokban és a Balkánon.
augusztus 2
A Gallia felől Sirmiumba érkező Gratianus békét köt Alatheus-Safrac és Fritigern népével átengedi nekik településterületül Pannonia és Moesia superior provinciákat.

szeptember 8. 
Gratianus és Theodosius (még betegen) Sirmiumban (Sremska Mitrovica). Katonai újítások, erősítések. Gratianus átengedi a galliai csapatokat Bauto és Arbogast vezetésével Theodosiusnak. A birodalom átszervezése. A gótokat belső viszályok és pestis gyengíti.

szept. 20.
Theodosius Thessalonicében (Szaloniki).

nov. 24.
Theodosius a felgyógyulása után néhány nappal már Constantinopolisban.

381. jan. 11.
Theodosius fogadja egy összeesküvés által elűzött Athanarich gót vezért, aki váratlanul meghal Constantinopolisban. Theodosius díszes állami temetést rendez neki.

382. okt. 3.
Theodosius jóváhagyja Gratianus 380–as gót–szerződését, véglegesíti a békeszerződést a nyugati gótokkal és letelepíti őket – feltehetően Moesia II-ban és Dacia ripensisben.

383
Gratianust Maximus trónkövetelő Galliában legyőzi, Gratianus halála.

386 
Odotheus vezette greutung-osztrogót csoport jelenik meg az Al-Dunánál. Theodosius legyőzi és letelepíti őket Phrygiában.

388
Theodosius győzelme Maximus felett. Gallia II. Valentinianus fennhatósága alá kerül. A fiatal császár mellé Theodosius a frank Arbogatest nevezi ki magister militumnak és gyámnak.
 
392
Stilicho győzelme Thraciában a (feltehetően I. Alarich vezette) nyugati gótok felett, a 382–es békeszerződés megerősítése.II. Valentinianus gyanús halála, Arbogastes Eugenius rétort emeli császárrá...


A  453–510–es évek Pannoniát érintő eseményeihez lásd a 4. számú kronológiai mellékletet...


455
III. Valentinianust megölik, utóda Petronius Maximus. A vandálok kirabolják Rómát, Petronius Maximus életét veszti. Galliában a vizigótok segítségével Avitust kiáltják ki a nyugati Birodalom császárának. Avitus Rómába vonul.
456
Avitus megjelenése Pannoniában. Majd Galliába visszatérőben Placentia–nál (Piacenza a Po folyónál) Rikimer (Ricimer), a nyugati Birodalom fővezére legyőzi.

457
Rikimer Maiorianust emeli a trónra. Marcianus, a keleti uralkodó meghal, I. Leo követi a trónon.

460
Maiorianus sikertelen hadjárata a vandálok ellen.

461
Rikimer megbuktatja Maiorianust, helyére Libius Severust választja.

465
Libius Severus halála.

465–467
Rikimer egyedül irányítja a nyugati birodalomrészt.

466
Eurichus lesz a vizigót király.

467
I. Leo Anthemiust nevezi ki a nyugati Birodalom császárának.
 
468
Egy sikertelen közös vállalkozás a Római Birodalom nyugati és a keleti fele részéről a vandálok ellen.
471
I. Leo megöleti Aspar és Ardabur nevű birodalmi hadvezéreit.

472
Rikimer leteszi Anthemiust a trónról, helyére Olybriust nevezi ki császárrá. Mindhárman meghalnak ugyanebben az évben.

473
Ricimer pozícióját unokaöccse, Gundobad veszi át és Glyceriust választja császárrá. I. Leo nem ismeri el, helyére Nepost küldi császárnak.

474
I. Leo halála, utódja Zeno lesz.

475
Basiliskos fellép Zeno ellen. A nyugati részen a fővezér, Orestes eltávolítja Nepost a hatalomból és saját fiát, Romulust nevezi ki augustusszá.

476
Odovacar (Odoacer) legyőzi Orestest, Romulust eltávolítja a trónról és „nyugdíjazza“. Zeno legyőzi Basiliskost.

477
Geiserich halála, fia Hunerich követi a vandál királyságban.

480
A Dalmatiába menekült Nepos gyilkosság áldozata lesz.

481
Theoderich Strabo halála.

484
II. Alaricus a vizigótok utolsó királya.

489
Nagy Theoderich Zeno megbízatásából Italiába vonul Odoacer ellen.

491
Zeno halála, utóda Anastasius lesz.

493
Nagy Theoderich megöli Odoacert Ravennában.

497
Anastasius elismeri Nagy Theoderichet Italia királyának.

500
Nagy Theoderich bevonul Rómába, ahol uralmának 30. évfordulóját ünnepli.

507
A frank Chlodwig legyőzi II. Alarich vizigót királyt Vouillé mellett.

518
Anastasius halála. Utóda I. Justinus.

524
Nagy Theoderich elítéli és kivégezteti Boethiust felségárulás vádjával.

526
Nagy Theoderich meghal Ravennában.
.


*A Regiszter csak a főszövegben és a hozzá tartozó jegyzetekben említett egykorú történelmi személyek és ókori szerzők nevét tünteti fel


Achiulf: 37
Aelia Eudoxia: 84, 100
Aetius: 92, 103–104, 123
I. Alarich: VII, X–XI, 12–13, 23, 40, 44, 46, 51–52, 81–105, 107–116, 135, 148, 155–156
II. Alarich: 82, 149–151
Alatheus: VII, X–XI, 13, 35–40, 45, 47, 53–56, 66, 70–72, 75, 80, 84, 112, 115, 148
Alavivus: 38, 54,
Alypia: 134
Amalaberga: 150–151
Amalafrida: 118, 150–151
Amalaricus: 150
Amalasuentha: 150–151
Amantius: 53, 71
Ambrosius püspök: 12, 15, 77, 98 
Ammianus Marcellinus: XIII, 1, 5, 15–16, 18–20, 22, 32–36, 38, 47–48, 50–52, 54, 71–72, 79, 115
Anastasia (szent): 134
I. Anastasius császár: 15, 157
Anonymus Valesianus Prior: 6–7, 10, 19, 21, 25–26, 28–29, 31, 33, 130, 134–135
Anonymus Valesianus Posterior: 25, 157
Ansila: 37
Anthemius császár: 134, 136, 140–141, 143, 153–154
Arbogastes: 15, 97
Arcadius: 83–88, 91, 100, 103, 109
Ardabur (Aspar apja): 15
Ardabures (Aspar egyik fia): 135
Ardarich: 23, 121, 130
Ariadne (Leo császár leánya): 146
Ariaric(h)us: 19
Aspar (Flavius Ardabur): 15, 126–127, 135, 137, 143, 145–146, 155
A(i)thanarich: 16, 38, 43
Athalarich: 114
Athaulf: 13, 81, 84, 94–95, 97–98, 102, 104–106, 110, 113, 115, 149
Attalus markomann király: 12
Attalus ellencsászár: 94–96, 105–106
Attila hun király: XIII–XIV, 14, 24, 40, 115, 117, 120–122, 125, 129–131, 135, 140, 150
Audefleda (frank királyleány): 149, 151
Augustus császár: 108
Aurelianus császár: XIII, 5, 17
Aurelius Victor: 17, 22, 27, 31–33, 48, 52
Ausonius: 20
Avitus császár: 14, 122, 124–125, 134, 141
Babai: 120, 129, 139, 141, 143–144, 152
Bacurius: 83, 99
Balamber: 35–37
Basiliskos: 141
Bassianus: 27
Bauto: 84, 100
Belisar(ius): XIV
Beremud (Beretmodus): 36, 150
Beuca: 141
Camundus: 129, 139, 143
Cassiodorus (Senator): VIII–IX, XII, XIV, 71, 107–109, 114, 116, 129–131, 152, 156
Claudius Claudianus auctor: 15–16, 22, 97–102, 108
Claudius császár: 1
Constans császár: 32, 34–35, 131
Constans (Attalus trónkövetel hadvezére): 106
I. Constantius (Chlorus) császár: 11, 31
II. Constantius császár: 2, 6, 11–12, 19, 22, 31, 57, 64, 67
I. Constantinus (Nagy) császár: 5–12, 19, 21, 25–33, 42–43, 50, 105, 113, 131
III. Constantinus trónkövetel: 90–91, 93, 103, 106
Crocus: 11, 97
Dalmatius császár: 33
Dengizik: 140
Dio Chrysostomos: 107
Diocletianus császár: 3–4, 8, 20–21, 26–28, 31, 68, 123
Edica: 139, 141, 154
Ediulf: 37
Erelieva (Eusebia): 117–118, 151
Ermanarik (Hermanaricus): 35–37
Eucherius: 83, 91
Eugenius trónkövetel: 43, 81, 84
Eugippius: 24, 153–155
Eurichus: 82, 154
Eusebius: 19
Eutharicus: 150–151
Eutropius auctor: 4, 17–18, 31–33
Eutropius praepositus sacri cubiculi: 84–88, 100
Fastida: 18
Favius: 107–108, 114
Feva: 157
Flaccilla: 83
Flaccitheus: 24, 154
Fritigern: 38, 40–41, 53–54, 84, 111–112, 115
Fritigil: 12, 22
Gaina(s): 43, 51, 82–83, 86–88, 99, 101
Galla: 83
Galla Placidia: 82–83, 93, 104
Galerius császár: 3–5, 17–18, 27–28, 31–32
Gallienus: 12, 45
Gaudentius: 92, 104
Geberich: 9, 21
Geiserich: 114, 127, 144
Generidus: 13, 22, 94, 105
Gesimund(us): 35, 37
Gildo: 87, 101
Giso: 157
Glycerius császár: 119, 129–130, 144, 155
Godigisel: 77, 89
III. Gordianus császár: 50
Gratianus császár: 12, 28, 39, 45, 53–54, 72, 115
Gundobad: 143–144
Gunthigis: VIII–IX, XIV
Halaricus (Alarich, szvév király): 141, 154
Heraclianus: 92, 95–96, 104
Herminefredus: 150–151
Hérodotosz: XIII
Hieronymus: 21, 48
Honorius (I. Theodosius fivére): 83
Honorius császár: 15, 32, 44, 83, 89–97, 99, 103, 105–106, 108–109, 111–112, 115, 157
Hunimundus (Gesimundus fia, szvév király): 37, 134, 137, 141
1. Hunimundus (Ermanarich fia): 36–37
2. Hu(n)nimund(us) (Gesimundus apja): 35, 37
Hunvulf: 139, 141
Iason: 92
Ibbas: 150
Io(h)annes: 123
Iordanes: XIII–XIV, 4, 9–14, 17, 21, 23, 32, 35–36, 38–45, 47–48, 51–53, 71, 79, 84, 100, 102, 104, 107–116, 118, 122, 125–126, 128–129, 131–132, 134–135, 137, 139, 142–145, 147, 154–155
Iovius: 92–96, 104–105
Isidorus (Sevillai Izidor): 48, 102
Iulianus (Apostata) császár: 20–21, 124
Iulius Caesar: 113
Iustinianus császár: IX, 14, 51, 129
Johannes Antiocheus: 120, 130, 153
Johannes Chrysostomos: 88
Johannes Malalas: 156–157
Lactantius: 17
Lampadius: 95
Leo császár: 119, 125–129, 134–135, 140–141, 143–146, 149, 153, 155–156
Licinia Eudoxia: 123
Licinius császár: 26–33, 131
Livius: 1
Lodoin (Chlodvig, frank király): 149, 151
Maiorianus császár: 134–136, 153
Malchus: 156–157
Mammertinus: 18
Marcellinus Dalmatia comese: 127, 131–133, 141, 153
Marcellinus comes: 24, 51, 101, 107–109, 114, 156
Marcianus császár: 1, 40, 118, 122–123, 125–127, 131–132, 134–135, 137, 140
Marcus Aurelius császár: 17, 45
Maria (Serena anyja): 83
Maria (Stilicho idsebb leánya): 83, 99
Marius: 113
Mars: XIII
Maxentius caesar: 26–27
Maximianus császár: 4, 18, 26, 31, 68
Maximinus Daia: 4, 17, 27
Maximinus praefectushelyettes: 5, 15, 17
Maximus (Magnus) trónkövetel: 46, 54
Mundo: 150
Narses: 4
Nepos császár: 144, 147, 155
Nicomachus Flavianus: 77
Odoacer: 14, 24, 115, 147–149, 157
Oduulf: 37
Olybrius császár: 134, 143
Olympiodorus: 18, 101–102, 115
Olympius: 91–94, 101, 103
Optatianus Porfyrius: 32
Orestes: 24
Orosius: XII, 4, 17, 31, 44, 48, 51, 102–103, 107–108, 115, 157
Ostrogotha: 18
Ostrogotho: 149, 151
Pacatus: 49, 54–55, 71–72
Paulus Diaconus: 130
Philippus Arabs császár: 42
Philostorgios: 101, 108
Pipa: 12
Pitzamus (Petza): 117, 150
Pompeius: 113
Priszkosz (Priscus) rétor auctor: IX, 13, 23, 121, 135–136, 153, 155
Probus császár: 8
Procopius trónkövetel: 16
Procopios auctor: 24, 32, 40–41, 48–49, 153
Proculus: 50
Prosper: 107
Prudentius: 97
Radagaisus: 13, 89, 102, 104
Ragnahild: 82
II. Ramszesz: XIII
Rausimodus: 19, 28, 32
Ricimer:15, 127, 133–134, 140, 143, 149, 152
Romulus Augustulus: 24
Rufinus: 83–87, 98–100, 109
Safrac: VII, 13, 35, 37–40, 45, 47, 53–56, 66, 70–72, 75, 80, 84, 115
Salvianus: 16, 157
Sarus: 89, 90–93, 96–97, 103–104
Saul: 83, 99
Savinianus (Sabinianus): 150
Serena: 83, 91, 93, 103–104
Sesonk: XIII
Severus (Libius) császár: 128, 134, 140
Sevillai Izidor (Isidorus): 48, 102
Sidonius Apollinaris: 98, 102, 124, 136, 153–154
Sigismund burgund király: 149, 151
Socrates egyháztörténetíró: 98, 101
Sozomenos: 101–104, 106
Stilicho: 12–13, 15, 46, 81, 83–93, 95–99, 101–104, 106, 113, 115, 148
Sulla: 113
Szent Severinus: 24, 154–155
Themistios: 1, 46, 49, 52, 72, 112
Theodagunda: 118
Theodahad: 150
I. Theoderich vizigót király: 81–82, 135
II. Theoderich vizigót király: 81–82, 135
Theoderich (Nagy): VII, IX, XI, 14–15, 36–37, 40, 99, 110–111, 113–115, 117–132, 135, 137, 143–147, 149, 151–153, 155–157
Theoderich Strabo: 36, 47, 119, 126–127, 135, 137, 143–146, 148, 152, 155–156
Theodora: IX
I. Theodosius (Nagy) császár: 12, 28, 32, 39, 43–44, 46, 48, 52, 54, 67, 79, 81, 83–87, 91, 96, 98–100, 103, 108, 112–113, 115
II. Theodosius császár: 91, 96, 123, 131
Theophanes: 156
Thermantia (Serena testvére): 83
Thermantia (Stilicho fiatalabb lánya): 83, 90, 99
Thiudigotho: 82, 149, 151
Thiudimer: XI, 14, 36–37, 79, 117–119, 125, 127–130, 137, 141–143, 145, 149–150, 152–153, 155
Thiudimund: 118
Thiudis: 150
Thorismud: 36–37, 150
Thrasamund: 118, 150–151
Timasius: 83, 99
Trapstila: 148, 150
Trasaricus: 150
Triarius: 47, 119, 135, 152
Tribigild: 87–88, 101
Turpilion: 92, 104
Uldin: 87–89, 91, 102, 104
Vadamerca: 37
Vadomarius: 97
Valamer: 36–37, 79, 117–118, 121, 125, 127–130, 134, 136–137, 139–142, 144, 152–153
Valaravans: 37
Valens császár: 1, 12, 28, 38–39, 46, 48, 111
Valens magister militum: 95, 106
I. Valentinianus császár: 6–7, 12, 31, 33, 38, 50, 56–57, 67–69, 73–74, 78, 124
II. Valentinianus császár: 15, 32, 85–86, 97
III. Valentinianus: 123, 130–131, 135, 140
Valerius Dalmatius: 69–70
Val(l)ia: 99, 113, 157
Vandalarius:36–37, 118
Varanes: 92, 104
Vegetius: 153
Vergilius: 107
Vesosis (Szeszósztrisz): XII–XIII
Vetericus: 150
Victor Tonnennensis: 130
Viderich: 35–37
Vidimer: 14, 37, 79, 117–119, 125, 128–129, 137, 142, 144–145, 155
Vidimir (Vidimer fia): 37, 118, 129
Vigilius pápa: IX
Vinitharius (Venetharius): 35–37, 131
Visimar: 9
Vithimiris: 35–37
Vultuulfus: 35, 37
Zeno császár (Tarasicodissa): 111, 115, 127, 130, 135, 143, 146–149, 153, 156–157
Zizais: 1–2
Zosimos: 20, 22, 32, 47–49, 71, 98–106, 108–109, 114–115