TARTALOM

A 2004-ben megírt és 2005-ben megvédett doktori disszertációm most jelenik meg először könyv alakban. Az eredeti munkán bizonyos, az opponensi véleményeket figyelembe vevő javításokon kívül, alapvető változtatásokat nem végeztem. Viszont bővítettem a kéziratot. Egyrészt a Függelékben elhelyeztem még egy, a saját kutásaim alapján módosított kronológiai mellékletet, ahol elsősorban Pannonia 3–4. századi eseményeire helyeztem a hangsúlyt. Másrészt jelen munkával együtt jelentetem meg két opponensem, Dr. Makkay János és Dr. Tóth Endre opponensi véleményére adott válaszomat.

Kutatásaim középpontjába három, gót vezetőt: a keleti gót Alatheust (a tőle elválaszthatatlan alán Safrac-al együtt), a nyugati gót Alarich-ot, végül a keleti gót Nagy Theoderich királyt állítottam. Dolgozatomban elsősorban az ő alakjuk köré szőtt kérdések és feltevések elemzésére szorítkozok.

Miért esett a választás éppen erre a három személyre? Mert rajtuk keresztül jól tanulmányozható az a folyamat, amíg a hunok elől menekülő gótok betelepedve a Római Birodalom tartományaiba, különböző katonai és diplomáciai eszközök, zseniális vezetőik segítségével, akik szinte egymás politikájának folytatásaként, rokoni kapcsolatba kerülnek a római uralkodókkal[1], magas pozíciókat szereznek meg, végül átveszik a Nyugat római Birodalom feletti uralmat. Mindezek során azonban bemutatom a Római Birodalomba betelepített gótok sajátos helyzetét és kapcsolatát a rómaiakkal, összehasonlítva a három gót személyiség által fémjelzett korszak erőviszonyait, valamint a hanyatló rómaiság végnapjait is tárgyalom.

A 4–6. század közepéig terjedő időszak a Római Birodalom etnikai átrendeződésének, és a római uralom végének a történetét is jelenti. A Birodalom egészére kiható jelentős események, népmozgások kiindulópontja ez időben a Dunai tartományok, főleg Pannonia területe, amely egyúttal hazája, sőt szülőföldje a korszak egyes kiemelkedő, az események formálásában döntő szerepet játszó egyéniségeinek.

A kérdéses időhorizont tehát a rómaikor és a népvándorláskor, illetve a korai középkor határvidékén helyezkedik el, és mint minden perifériakutatás különösen sok homályos, ugyanakkor izgalmas pontot rejt magában. Alföldi András[2]óta számos hazai és külföldi kutató foglalkozott ezzel az időszakkal, mind a régészeti leletek, mind az írott források oldaláról megközelítve a problémakört és újabb ismeretekkel, elképzelésekkel gazdagítva a tudományt, de nem csökkentve a megválaszolható kérdések számát.

A címben megjelölt témához két felől jutottam el. Először Lussonium (Dunakömlőd) római erődjében végzett kutatások vitték érdeklődésemet ebbe az irányba. 1987-től kezdődően Visy Zsolt vezetett rendszeres, új ásatásokat a már korábban feltételezett erődben, amelynek eredményeképpen nemcsak a katonai létesítmény pontos helyét lehetett azonosítani, hanem további ismereteket is sikerült szerezni Lussonium erődjének kései történetéről. Az itt folyó feltárások a pannoniai határvédelem egészének szempontjából ugyancsak jelentősek, minthogy Lussonium a limes-szakasznak azon a részén helyezkedik el, ahonnan kezdve dél felé az ásatások vagy azok feldolgozásának hiányában még ez idáig a légifotókon és a terepbejáráson kívül nincs más megbízható régészeti forrásunk az egyes katonai objektumokról, így ezt a területet a kutatás fehér foltként tartotta számon.

A PTE régészhallgatóival és oktatóival Visy Zsolt irányításával folyamatosan végezzük Lussonium római erődjének nemcsak a feltárását, hanem a régészeti anyagának a feldolgozását, illetve közlését is. Ebben a vállalkozásban az erőd 4. század végi 5. század eleji helyzetével, és e korszak egyik igen jellemző, de vitatott leletével, a besimított kerámiával foglalkoztam.[3]

Ezzel szinte egyidőben Iordanes „Getica, A gótok eredete és tettei” című művének[4]az új kiadását készítettem elő, szeminárium-sorozat keretében. Ez a munka keltette fel kíváncsiságomat a kérdéses időszak gót személyiségei iránt, akiket a szerző megkérdőjelezhető hitelességgel, minthogy nem titkolt elfogultsággal mutat be. Iordanes ugyanis gót történetíró volt, ami vonzalmát e nép iránt egyértelművé teszi.[5]

Iordanes, történész és jegyző életéből, aki 551 után, Croton püspökeként halt meg, lényegében csak az a pár adat ismert, amit két ránk maradt történelmi munkájában árult el önmagáról. Elsősorban az 551-ben, rossz latinsággal megírt Getica-ban, amely nagyrészt Cassiodorus mára már elveszett gót történetének a kivonata. A „gótok eredetéről és tetteiről“ megrajzolt történelmi vázlatát Iordanes tág térbeli és időbeli határok közé helyezi: a mitikus kezdetektől egészen a saját koráig. Skandináviától Észak-Afrikáig, az Ural vidékétől Britanniáig követi végig hősei, mindenekelőtt a keleti gót királyi-nemzetség, az Amalok sorsát, akiknek egyik ágával a „főnöke“, Gunthigis révén, akinél jegyzősködött, személyes kapcsolatban is állt.[6]

Ámbár a Getica elemzésekor mindig a szöveg teljes egészének a hitelességéből indultam ki, mégis szem előtt tartottam – amit maga a szerző is bevall – a mű kompilációs voltát, továbbá azt, hogy Iordanes nem mindig támaszkodott a legjobb, vagy információban bővelkedő forrásokra, illetve azok hiányában csupán a saját fantáziájára hagyatkozott.[7]Helyenként szándékosan elhallgat, vagy torzít fontos tényeket, és amikor csak lehet hangsúlyozza művének alapvető politikai mondanivalóját, a „gót-római összefogás” eszméjét.[8]

Mégsem szabad azonban szem elől téveszteni azt a tényt, hogy amelyik fejezetnél megfelelő forrás állt rendelkezésére, s annak a tartalmát jól kezelte, és ha az éppen nem ütközött írói célkitűzésével, abban az esetben meglepően pontos. De még ekkor is vigyázni kell Iordanesszel, mert hajlamos hiteles utalásokat úgy összeilleszteni, hogy az eredmény végül egy teljes adat-, és időzavar lesz.

Az egészében, vagy külön-külön egy-egy adatában szavahihető részletek a művének egyébként bármely részében előbukkanhatnak, akár ott, ahol az olvasó egyáltalán nem számítana rá, vagy ahol egyértelműen mesének gondolná.[9]

Munkája, ha megfelelő kritikával kezeljük, mégis figyelemre méltó forrásértékkel bír. Egyrészt teljesen mégsem rugaszkodhatott el a valóságtól, és a gótok magasztalásában is óvatosnak kellett lennie, ha Iustinianus számára elfogadhatóvá akarta azt tenni, sőt e császár dicsőségére, mintegy panegyricust kívánta megjelentetni a Getica-t.[10]

Másrészt általa jobban megismerhetjük a késő római, kora-középkori világ jó néhány híres alakját, minthogy Iordanes a korának a legfontosabb embereivel személyes, sőt baráti kapcsolatban állt. Így például jól ismerte Gunthigis, magister utriusque militiae-t, akinél jegyzősködött; Cassiodorust, a tudóst, írót és államférfit, aki már Nagy Theoderich uralma alatt jelentős állami hivatalokat töltött be; illetve Vigilius pápát. Rajtuk keresztül pedig hiteles ismereteket szerezhetett olyan híres uralkodókról, mint Iustinianus, Theodora, Nagy Theoderich, illetve a római egyházi, politikai, katonai vezetésről.[11]

A Getica esetében, bár egyértelműen propaganda művel állunk szemben, mégis egy olyan történeti munkáról van szó, amely a hazai és nemzetközi – különösképp a német történeti irodalomban újra és újra felbukkan, arra ösztönözve a kutatókat, hogy ismételten átvizsgálják.[12]Hiszen egy olyan időszakban született, amelyből igen kevés forrás áll rendelkezésünkre, s Iordanes Geticájának köszönhetjük, hogy egyáltalán ismereteink lehetnek számos olyan műről, amelyekre vonatkozóan utalások ugyan vannak, de a forrás maga nem maradt ránk. Ezek között talán a legfontosabb Cassiodorusnak az eseményeket 533-ig elmondó Historia Gothoruma (13 könyv), vagy Priszkosz rétor hunokról szóló művének elveszett részei.

A Getica a gótok korábbi történetére vonatkozóan is forrásértékkel rendelkezik, mert Iordanes műve több évszázadot felölelően a mitikus kezdetektől (az ő számításai szerint Kr. e. 1490-től), egészen saját koráig (6. század közepe) mutatja be az eseményeket. Ezáltal az általa felhasznált forrásanyag gazdag tárházát nyújtja, illetve a gót szájhagyományt is felhasználja.[13]

Magyar nyelvű kiadása 1904-ben Bokor János fordításában jelent meg.[14]A 20. század eleje óta azonban számos új ismerettel és régészeti eredménnyel bővült az ókorkutatás. Mindez szükségessé tette az újabb magyar nyelvű fordítás és magyarázat elkészítését. A szeminárium-sorozat során a művet lefordítottuk és a legújabb kutatásokat figyelembe vevő magyarázatokkal láttuk el.

A kiadási előmunkálatokban hallgatóim közül eddig főleg hárman vettek részt. Elsősorban Lengvári István, aki 1994-ben Angliában a Sheffield University-n végzett kutatásokat Iordanes életével kapcsolatban egy Tempus program keretében, majd 1996-97-ben elnyert Kümpers-Greve-Stiftung segítségével több hónapig Bonnban a Friedrich-Wilhelm Egyetemen kutatott. 1999-ben az Erasmus program keretében Horváth Szilvia végzett tanulmányokat Grazban az egyetemen és írta meg 2001-re szakdolgozatát, mellyel a tervezett kötet egyes részleteit készítette elő. 2002-ben Fazekas Ferenc nyert el egy grazi ösztöndíjat szintén az Erasmus program keretén belül. Ez utóbbi két hallgató egyébként előadást tartott 2000-ben a Pécsett rendezett Országos Ókortudományi Konferencián Iordanes: Getica-val kapcsolatban.

Végül a munka csúcs-, de nem végpontjaként sikerült kiadni a Getica-t, amellyel egy új sorozatot is útnak indítottunk „Vivarium Fontium” néven. Az új „Gótok történetének” két, bár kis példányszámú kiadása meglepő gyorsan elfogyott, ezért a legújabb, javított és bővített változat most készül, amelynek megjelenése reményeink szerint 2004-re várható.[15]

Jelen dolgozatban összegzem tehát mindazokat az ismereteimet, tapasztalataimat, melyeket a Getica munkálatai során szereztem. Egy történeti kitekintéssel kezdek, amelyben először a kérdéses időszakra vonatkozó legfontosabb írott források – köztük hangsúlyosan a Getica – összehasonlító elemzésével, a szövegek egyes vitatott részeinek újragondolásával, röviden összefoglalom a téma és a Római Birodalom kései története szempontjából fő helyszínnek számító dunai tartományok helyzetét a kérdéses időszakban.

Vázolom a római külpolitika 3. század végi 5. századi vonásait, a hatására fellépő etnikumváltozást, ugyancsak elsősorban a dunai tartományokra összpontosítva a figyelmemet. A betelepített barbár törzsek felsorolásánál utalok a régészeti kutatás eredményeire, lehetőségeire, és határaira is – így az Úgynevezett „Csörsz-árok” problematikájára úgyszintén.

A következő nagyobb egység Alatheus népének letelepedésével, jogállásával és régészeti leletanyaguk azonosításának kérdésével foglalkozik. Ennél a résznél összegzem a besimított kerámiára vonatkozó eddigi ismereteket, és a lussoniumi ásatásnál szerzett véleményemmel egészítem ki.

Alarich bemutatásával elsősorban a gótok asszimilációs lehetőségeire térek ki. Amire mind a rómaiak, mind Alarich népe egyaránt törekedett, csak éppen más jelentéstartalommal használták ugyanazt a kifejezést. Arra keresem továbbá a választ, hogy e gót király alakjának ábrázolása mennyiben és miért sajátos Iordanes Getica-jában.

Végül a munkát Nagy Theoderich italiai hatalomra kerülésével, a gótok történetének csúcspontjával zárom. Az élete első szakaszát mutatom be a pannoniai születésű, Amal uralkodónak, akinek mindaz sikerült, amire Alatheus még álmodni sem mert, és amiért Alarich élete végéig hiába küzdött.

Néhány szót a dolgozatban előforduló tulajdonnevek írásáról. Ezek a különféle forrásokban eltérő változatban fordulnak elő. Iordanes sem egységes írásukban, sőt nem ritkán rontott formában veszi át némelyiküket. Meg kell jegyezni, hogy főleg a germán szavaknál egyetlen, helyes írásformáról nem lehet beszélni (pl. egyaránt elfogadott a Theudemer, Thiudimer, Thiudimir stb.) Így minden személynevet meghagytam a Iordanestől idézett részekben (sőt már a Getica újabb magyar nyelvű kiadásánál is) az általa megadott alakban, csak a magyarázatoknál, illetve a főszövegben használtam a név ismertebb, megszokottabb, de eredeti nyelvű változatát. A földrajzi és a népneveknél szintén a iordanesi írásmódot vettem át, kivéve azokat, amelyek a magyar nyelvben már meghonosodtak, illetve szélesebb körben elterjedtek, mint pl. gótok, hunok, gepidák.

Munkámban végig az írott források és a régészeti leletek szintézisére törekedtem. A téma jellegéből adódóan még arra hívom fel a figyelmet, hogy a provinciák történetének vizsgálata nem választható el sem a Birodalom egészét, sem a Barbaricumot érintő események kutatásától.

Az anyaggyűjtés egy részét és kiegészítő tanulmányokat két hónapos DAAD ösztöndíj keretében a bonni egyetem Ókortörténeti Tanszékén, a Bonni Landesmuseumban, valamint Kümpers-Greve Stiftung keretében a hamburgi egyetem Régészeti Intézetében végeztem.

Itt mondok köszönetet mindazoknak, akik kutatásaim, és dolgozatom írása során bármilyen formában támogattak, de elsősorban: Dr. Gerhard Wirth professzornak, a bonni egyetem Ókortörténeti Tanszéke jelenleg nyugdíjas Tanszékvezetőjének, aki a bonni kutatásaimat messzemenően támogatta, Dr. Visy Zsoltnak a PTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszék Doktori Iskolája vezetőjének, aki a Lussoniumban előkerült besimított kerámia feldolgozását átengedte nekem, illetve ő és Wirth professzor irányították e téma felé a figyelmemet. Dr. h. c. Annelie Kümpers-Greve-nek, a Stiftung alapítójának, akinek a segítségével további tanulmányokat végezhettem Németországban. Továbbá Dr. Tóth Istvánnak, konzulensemnek, valamint opponenseimnek, akik értékes tanácsaikkal segítették munkámat.

[15]A dolgozat lezárása után a Getica 3. kiadása is megjelent, lásd: Kiss M. 2004.

II. A későrómai külpolitika és határvédelem egyes kérdései, a barbár népek betelepítése a Birodalomba a 4–5. század folyamán.

(történeti összefoglalás)

A Római Birodalom amúgy sem egységes etnikai képe a 4. század folyamán vált különösen sokszínűvé. Ennek a változásnak az egyik oka az volt, hogy egyre több idegen népcsoport költözhetett a római kormányzat engedélyével a Birodalom területére, illetve nem egy, a barbárok ellen fellépő katonai akciót központilag irányított betelepítéssel zártak le.

Az idegenek befogadása sajátos vonását alkotta a római külpolitikának.[1] A rómaiakat ugyanis mindig egyfajta nyitottság jellemezte az idegen népekkel szemben, sőt Róma nagyságát éppen ezeknek az újonnan beköltöztetett – természetesen „kiváló erényű” – lakosoknak a növekvő számával magyarázták, ahogy már annak idején Livius megfogalmazta:

„Dum nullum fastiditur genus, in quo eniteret virtus, crevit imperium Romanum.”[2]

Ez a hozzáállás figyelhető meg a 4. század folyamán is. Egy bizonyíték erre, amikor 376-ban a császári tanács a gótok betelepítése mellett döntött, és ehhez ideológiai támaszt keresve Valens császár tanácsadója, Themistios érvelése során régi példákra hivatkozott. Nevezetesen a gens Claudia 504-es Rómába történő befogadására, vagy Claudiusra, aki 48-ban ius honorum-ot adott a galloknak.[3]

A betelepítést általában egy bevált jogi eszközzel a deditio intézményével bonyolították le.

 „ Zizais királyfi, egy magas termetű ifjú,… Amint megpillantotta a császárt, eldobta fegyvereit, egész hosszában arccal a földre borult, mintha meghalt volna. …Többször is próbálkozott, hogy valamit mondjon, de a zokogástól elakadt a hangja, alig tudott megszólalni. …Ekkor visszanyerte a hangját, s térden állva kért magának bocsánatot és kegyelmet vétkeiért. …övéi mindnyájan földre dobták pajzsukat és lándzsájukat, majd esdekelve kitárták karjukat…Kijelentették, hogy készek fölajánlani önmagukat minden vagyonukkal, gyermekeikkel, feleségükkel és egész földjükkel együtt a római hatalomnak.”[4]

 A deditio (megadás, meghódolás), miként a fenti Ammianus Marcellinus szemelvény mutatja , összekapcsolódott az adoratio (imádás) szertartásával. Azaz a rómaiak megkövetelték, hogy a barbárok feltétlen behódolást tanúsítsanak a római császárral folytatott tárgyalás során. Ennek megfelelően azok letérdeltek, sőt földre borultak az uralkodó előtt. A fegyvereiket átadták, valamint túszokat állítottak, illetve a szemelvényben megfogalmazott fölajánlással mintegy lemondtak az önálló államiságukról. Amennyiben a császár kegyesnek mutatkozott – miként 358-ban a Zizais vezette szarmatákkal szemben II. Constantius –, nem élt a betelepítés módszerével. Csupán béke és szövetségi szerződést kötött, illetve a jelen esetben Zizaist hivatalosan kinevezte uralkodónak az Arcaragantes szarmaták élére.[5]

Ha pedig a deditio-t követően betelepítették a barbárokat a Birodalomba, akkor jogilag, mint peregrini dediticii kezelték őket a továbbiakban. Ez azt jelentette, hogy az eredeti polgárjogukat elveszítették, a rómait viszont még nem nyerték el, és így colonusként telepítették le őket egy-egy római nagybirtokon.[6] Ugyanakkor felvették őket az adólistára, a katonáskodásra alkalmas egyéneket pedig az újonclistára jegyezték fel.

A római császárok elsősorban arra törekedtek, hogy az idegenek minél simábban és gyorsabban asszimilálódjanak, azaz átvegyék a római szokásokat és beolvadjanak az őslakosság közé. Ez a törekvés kezdetben sikerrel haladt előre, a 4. század második felétől, a gótok tömeges betelepedésétől kezdődően azonban mind kevesebb eredménnyel járt. Pedig az asszimilált barbárok, elsősorban a germánok előtt megnyílt – akár hivatali, akár katonai pályán – az érvényesülés útja.[7] Legtöbbjük éppen tekintélyüknek köszönhetően még a császár családjába is beházasodott. Vagy éppen fordítva: némelyikük a császárhoz fűződő személyes rokonszenv, majd házasság révén létrejött rokoni kapcsolat segítségével jutott a közéletben előbbre.[8]

A telepítések célja többféle volt, mind gazdasági, mind politikai, illetve katonai szempontok szerepet játszottak benne.[9] A körülményeknek megfelelően hol az egyiket, hol a másikat helyezték előtérbe.

A 3. század végére kialakult erőviszonyok következtében, egyrészt ezzel igyekeztek a határnál kialakult feszültséget csökkenteni, másrészt a beköltöző barbárok személyében a birodalmi földekre olcsó munkaerőt, hadseregbe újoncokat nyertek.[10] A 4. században már tulajdonképpen ez utóbbi volt az egyébként meglehetősen kényes akció legfőbb oka.[11] Egy idegen nép jelenléte a Birodalom területén ugyanis, főleg, ha korábban ellenségesen viszonyultak a rómaiakhoz, állandó veszély forrása lehetett.

Ugyanakkor a 4. századtól a hadsereg számára egyre nehezebb volt a korábban bevált gyakorlat alapján az újoncokat megszerezni. Az akadozó zsoldfizetés és ellátás, valamint a gyakran csak elméletben létező kedvezmények, privilégiumok miatt a katonáskodás erősen veszített az önkéntesek, vagy a veterán-örökösök előtt a vonzerejéből.[12]

A hadszervezet emberhiányát többek között tehát a barbárok besorozásával próbálták megoldani, ezért a barbárokkal kötött szerződések legfontosabb kikötése a vizsgált időszakban a katonaállítási kötelezettség (tirocinium) volt. Így a helyi lakosságtól újoncállítás helyett egy meghatározott összeget az úgynevezett aurum tironicum-ot követelték, amiből az idegen katonákat fizették. Úgy tűnt, hogy – legalább is átmenetileg – mindenki jól járt, az állam bevételhez jutott, a barbárok szívesen harcoltak római kötelékben, a provinciabeliek pedig nagyrészt megmenekültek a tényleges hadikötelezettségtől.[13]

Az írott források szerint tehát tényként kell elfogadni a Római Birodalom etnikai változásait. Mégis, amikor a betelepített törzseknek a nyomait (különösen vonatkozik ez az általam vizsgált időszakra) régészeti módszerrel szeretnénk igazolni, több problémával kerülünk szembe:

1. Egy-egy betelepített népcsoport nem mindig időzött hosszabban egy és ugyanazon a területen, ezért kevés az esélye annak, hogy bármiféle leletanyag maradjon utánuk.

2. Másrészt e törzsek zöme a beköltözést megelőzően hosszabb-rövidebb ideig élt egymás szomszédságában, így a nagy etnikai keveredés miatt meglehetősen nehéz, esetenként lehetetlen, a hozzájuk kapcsolódó leletegyüttesek szétválasztása.

3. A harmadik gond abból adódik, hogy a Rómával folytatott kereskedelem hatására a kérdéses időszakban az idegenek és a provinciabeliek között a mindennapi élet egyes területein hasonulás figyelhető meg.[14]A barbár divat hatása még Róma városát sem kerülte el. Ezt jól tükrözik azok, az egyébként eredménytelen törvények, amelyekkel megtiltják az ilyenfajta viseletek használatát a Városban.[15]Mégis minden tilalom ellenére olykor még a magas rangú római hivatalnokok is magukra vettek barbár öltözetet.[16]

Hasonló kiegyenlítődés figyelhető meg a római és a barbár népek katonai felszerelése tekintetében. Egyrészt az idegen szövetségesek római fegyverzetben harcoltak, és hazatérve, bár ezt törvény büntette, magukkal vitték felszerelésüket. Másrészt, amit szintén a tiltó intézkedésekből lehet kiolvasni, a határmentén a fegyverkereskedelem is virágzásnak indult.[17]

Ugyanakkor éppen ezek a barbárokkal kapcsolatos tiltó törvények erősítik meg azt a tényt, hogy köztük és a rómaiak között a különbség életmódban és a nyelvben mégiscsak megvolt.[18]

III. Megjegyzések a Csörsz-árok kérdéséhez egy névtelen szerző alapján

A Dunakanyartól-Viminaciumig az Alföldön egy 500 km hosszú sáncrendszer, az úgynevezett Csörsz-árok[1] húzódik végig, nagyjából azon a területen, ahol a kérdéses időszakban a szarmaták különféle törzsei laktak.[2] Ismeretes azonban még egy, az alföldi ároktól nem messze és úgy tűnik ezzel összefüggésben lévő, az olteniai Drobetaból kiinduló és Braila-ig a Dunával párhuzamosan haladó, úgynevezett Brazda lui Novac földsánc is. Ez utóbbi vidéken nagy valószínűséggel a szarmata roxolánok éltek.[3]

Több évtizedes régészeti kutatás és vita után annyi biztosan megállapítható a sáncokról, hogy a 4. században, a szarmatákkal létrehozott valamelyik egyezmény értelmében épültek. A feladatukra vonatkozóan leginkább elfogadott az a nézet, hogy a szarmaták földjét kellett megvédeniük más idegen népek, leginkább a germánok támadásaitól. Ám a sáncok körzetében folyamatosan végzett ásatások tapasztalatai ebben a vonatkozásban megnyugtatás helyett inkább növelték a kérdések számát. Mert az előkerült leletanyag az mutatja, hogy miként az árokrendszeren kívül számolni lehet a szarmaták jelenlétével, úgy azon belül a germánokéval.[4]

Az újabb kutatások a sáncok főbb vonulatainak építési idejét a 322–333 közötti évekre szűkítették.[5]

Ez az időintervallum azonban egy névtelen szerző munkájának tüzetesebb vizsgálata után tovább finomítható, illetve a sánc építési körülményeiről, szerepéről kialakult eddigi ismereteket néhány dologgal még ki lehet egészíteni.

IV. A 4. század 2. fele

1. Alatheus és Safrac népe, deditio vagy foedus

A kutatás körülbelül 90 éve keresi a választ azokra a kérdésekre, hogy a címben említett népet milyen jogállással és milyen céllal telepítették le a Birodalom területére, továbbá a jelenlétüket hogyan lehet mind a régészeti mind az írott források segítségével kimutatni.[1]

Mielőtt mindezeket a problémákat végigvenném, vázolom a kérdéses időszak fontosabb eseményeit. 375 körül a hunok a Dontól keletre élő alánokat váratlanul lerohanták. A harcok szétzilálták a közösséget, egyik részük a hunokkal továbbvonult, a másik Safrac vezetésével a keleti gótokhoz menekült,[2] míg a harmadik csoport a Kaukázus előterébe húzódott vissza.[3]

Ezután a hunok az osztrogótok ellen fordultak. A keleti gótok királya, Ermanarik (Hermanaricus), mivel uralmát belső viszály is fenyegette, nem tudott a támadásnak ellenállni.[4] A kikerülhetetlen kudarcot felismerve, feltehetően önkezével vetett véget életének.[5] Halála után Ammianus Marcellinus elmondása szerint a gótok egyik, az Amal-nemzetségből származó vezetője, Gesimund, behódolt az ellenfélnek, míg Vithimiris a másik rész uralkodója más törzsbeli hunokat a zsoldjába fogadva utolsó leheletéig ellenállt a hunok és az alánok támadásának. Halála után kiskorú fia, Viderich került a trónra, aki helyett Alatheus és Safrac vállalta a kormányzást.[6]

V. Az 5. század eleje

1. Alarich – Római főhivatalnok vagy a gótok vezetője?

Alarich azon kettős státuszú barbár vezetők közé tartozott, akik népükkel együtt szerződéses viszonyban álltak a Római Birodalommal. Egy császári rendelet alapján, a szerződés értelmében ezek a vezérek a birodalmi hadseregben különféle katonai pozíciókat töltöttek be (dux, comes, magister militum), ezzel egyidőben pedig a népüket fejedelemként, vagy akár királyként igazgatták.[1] Ebből a kettősségből következett, hogy kapcsolatuk a Birodalommal ellentmondásos és labilis volt.

A rómaiak tisztviselőjeként karrierjük érdekében kompromisszumokra is hajlottak, míg törzsi vezetőként a népükre kellett elsősorban tekintettel lenniük, és ez kemény fellépést követelt. Ezért meglehetősen nehezen tudta a Római Birodalom kezelni őket, sőt nem egyszer komoly veszélyt jelentettek az állam számára. Elégedetlenségük könnyen lázadásba torkollt, ilyenkor a népük egy szívvel-lélekkel mögöttük állt.

VI. Az 5. század második fele - Nagy Theoderich

Nagy Theoderichet, a keleti gót királyt régóta a legnagyobb barbár uralkodónak tartják, aki bizánci támogatással meghódította Italiát (489–493), és ott gót királyságot alapított. Apja Thiudimer, anyja Erelieva, keresztény nevén Eusebia volt, aki Italiában királynőként a fia mellett állt.

Létrehozta a Bizánctól szinte független keleti gót birodalmat, egy időre egyesítette a germánokat és az Italiaiakat. Sikeres házasságpolitikája révén szövetséget kötött a frankokkal, a nyugati gótokkal, a burgundokkal és a vandálokkal. 504-ben gót serege Pitzamus comes vezetésével elfoglalta Dalmaciát, Saviát, a gepidáktól pedig Pannonia Sirmiensist, a gótok egykori hazájának egy részét. Ibbas comese Galliában ért el sikereket, melynek eredményeként a Pireneusoktól a Rhône folyóig elterülő terület Nagy Theoderich kezébe került. Monumentális síremléke Ravennában látható.[1]