Tóth István
emlékkönyve
|
Kiss Magdolna
gyászbeszéde
|
Emlékezés a Savaria
túrára 1 2 3 4 5
|
|
|
Drága Pista! 2006. szeptember 5.
Tudod, hogy kedveltük egymást. Mint mondják: „similis simili
gaudet”. (Te erre most, közismert száraz humoroddal, azt mondanád,
hogy „a simlisek megtalálják egymást”.) Pedig a similitudo
korlátozott volt. Más-más emeleten volt a dolgozószobánk,
más-más tanszéken dolgoztunk, eltérő korszakokkal foglalkoztunk,
te hívő voltál, én hitetlen, közéleti szimpátiáink sem
egyeztek. Barátságunk tulajdonképpen azt jelképezte, hogy
mindennek egyáltalán nem kell elválasztania két olyan embert, akik
mindketten az emberi kultúra szolgálatára szegődtek el, elég sokat
láttak az életben, és – hát igen – van egy kis humoruk, amely
segít fölülemelkedni a különbözőségeken. Netán nem is kell
fölülemelkedni, mert két különböző dimenzióról van szó, csak
tudni kell félretolni azt, ami sokszor nem is a leglényegesebb, az
igazán lényeges dolgok javára.
Kölcsönös rokonszenvünk számos megnyilvánulása közül a
legkellemesebb talán az volt, hogy megosztottuk egymással olyan
információinkat, amelyekről úgy gondoltuk, hogy a másikat
érdekelhetik. Én rövid átolvasás után továbbítottam neked a
brit McMillan kiadó kiismerhetetlen okból nekem is megküldött
ókori témájú könyvajánló füzeteit. Örökre hálás leszek
azért, hogy te viszont rendszeresen megajándékoztál
publikációiddal vagy különlenyomataikkal. Egész családunk –
benne két latint tanuló unokám – nagyot szórakozott azon, amikor
a lehető leghitelesebb ókori szövegek felhasználásával,
hihetetlen szókincsed által fűszerezve bemutattad a római birodalom
életének egy-egy jellegzetes hétköznapi eseményét. Az „Ókor”
hasábjain közzétett cikkeid segítettek ébren tartani az ókor
iránti, középiskolás korom óta mindig élénk érdeklődésemet,
annak dacára, hogy több mint kétezer évvel odébb kóboroltam a
história nehezen kiismerhető bozótos ösvényein. (Ez az ókor óta
nem sokat változott.)
Legjobban az szomorít el, hogy nem mondhatom el neked: a hallgatók
szeretetének és szomorúságának milyen megnyilvánulásaival
találkoztam eltávozásod hírére. E-mailt kaptam egy közös
tanítványunktól, aki nem teljesen autentikus forrásból hallotta a
hírt, és kétségbeesetten azt várta tőlem, hogy cáfoljam meg,
mert borzasztó tudomásul venni. Tegnapelőtt, a dombrádi
Tisza-parton, egy falusi menyegzőn, hatalmas fűzfák tövében,
odajött hozzám egy véletlenül odavetődött régebbi hallgatónk,
akihez, ki tudja, hogyan, szintén eljutott az értesülés. És meg
kell, hogy nyugtassalak. Sokáig él az, akiről egyaránt
megemlékeznek előadásai, vizsgáztatási módszerei, de egy-egy jó
borozgatás fölidézése kapcsán is. Ezt kívánom a földön minden
jóakaratú embernek, még pinceügyekben kevésbé járatos, de a jó
bort ugyancsak kedvelő jómagamnak is.
Nagyon sokáig fogsz élni a szívekben!
Harsányi Iván
|
|
|
ANNYI
ÉV UTÁN MOST VÉGRE ALKALOM ADÓDOTT VOLNA (Budapesten,
2006. augusztus 19-én) ARRA, HOGY MEGISMERJÜNK, MEGISMERKED- HESSÜNK
- DE TE MINDÖSSZE PÁR NAP-PAL KORÁBBAN ELMENTÉL EGY MÁSIK, NEM
EVILÁGI TALÁLKOZÓRA. SZÍVBŐL SAJNÁLJUK, HOGY EZ NEM JÖTT
ÖSSZE!!! NYUGODJ BÉKÉBEN.
Mari feleséged unokatestvérei: Olga (Piacenza), Csaba és Zsuzsa
(Szentendre), családtagjaikkal egyetemben
2006. szeptember 6-án
|
|
|
Tóth
Henriett levele
|
|
|
Amikor hamvaitól
végső; búcsút vesznek, Lengyelországban leszek. 10 órakor azonban
Rá gondolok, és gondolatban megköszönöm mindazt amit
megtanulhattam tőle. Megköszönöm a barátságát, a hosszas
keszthelyi beszélgetéseket mindarról mi érdekelt bennünket, amiben
hittünk, amit elvetettünk. Isten Veled Pista!
Cséby Géza, Goldmark Károly Művelődési Központ,
Keszthely
|
|
|
Kedves István, megdöbbenéssel és fájdalommal
búcsúzom Tőled, legkedvesebb évfolyamtársamtól, esküvői
tanúmtól, barátomtól. 2006 húsvétján még azt írtad: "a
mielőbbi személyes beszélgetés reményében..." Ezt reméltem én
is, hogy szavakban is kifejezzem örömemet utóbbi szakmai sikereid
fölött. Itt Debrecenben évfolyamtársaid őrzik emlékedet. Míg
élek, nem felejtelek el, szeretettel gondolok Rád.
Bitskey István R.I.P.
|
|
|
Tóth
Istvánnal az általa szervezett "Fiatal régészek és történészek
soproni konferenciáján" 1973 szeptemberében találkoztam először.
Akkor a fertőrákosi Mithrasz szentélyről tartott előadást, ami
rövidesen megjelent a Soproni Szemlében. Pista Szombathelyről is
gyakran meglátogatta a Soproni Múzeum kőtárát, ilyenkor baráti
beszélgetéseken sokszor feltárta előttem is a római kor rejtett
titkait. Legutóbb 2003. novemberében fogadta el a soproni Scarbantia
Társaság meghívását és népes közönség előtt tartott
nagysikerű előadást " A pannóniai sírkövek és a várhelyi urnák
ábrázolásainak kapcsolatai. (Adatok a pannóniai vallástörténet
őskori előzményeihez)" címmel. Mikor az emlékező sorokat írom
Pécsett elkezdődik Dr. HABIL TÓTH ISTVÁN DSC búcsúztatása. Mivel
személyesen nem vehetek részt a szertartáson, őszinte részvétem
fejezem ki a hozzátartozóknak és innen Sopronból kérem az URAT,
vegye pártfogásába Tóth Pista lelkét, emlékét mi itt Sopronban
is őrizzük.
Gömöri János, régész
|
|
|
Mély megdöbbenéssel vettem Debrecenből a szörnyű
hírt, hogy volt évfolyamtársam, csoporttársam, akkori jó barátom,
Tóth István nincs többé. Én nagyon szerettem őt, felnéztem rá,
s bár az egyetem befejezése utáni hosszú évtizedek alatt nem volt
módunk találkozni, rendszeresen érdeklődtem a debreceni
ismerősöktől: mi lehet Pistával, ahogy mi neveztük: "Stuck"-kal.
Csupán foszlányos, elmosódott hírek jutottak el hozzám,de annak is
örültem. Biztos voltam benne, hogy még, majdan,valamikor
találkozunk,s alaposan kibeszélgetjük magunkat. Egyszer (lehettünk
vagy harmadikosok) a Nagyerdőn kószálva arról heveskedtünk, mi
lehet az emberi élet célja. Én romantikus, ifjonti mámoromban a
boldogságot jelöltem meg, amin ő jókat derülve szívből
kacarászott, s azt mondta: a munka. Csak a munka. Úgy tudom,
csodálatos, nagyszer, eredményes munkát végzett minden tekintetben.
Most már akár boldog is lehetett volna sokáig. Ha van túlvilág,
üzenem neki: emlékét megőrzöm, amíg élek, s kívánom: ott,
NEKI, adassék meg minden jutalam! Hozzátartozóinak mély, őszinte
részvétem!
Szabó (Bogár)
Imre
|
|
|
„Nagyon nagyra tartottam: mint tudósnak kiváló és mindig
segítőkész volt.
Tanítványai mindig hálásan és tisztelettudóan fognak rá
emlékezni!
Nyugodjék hite szerint békében!”
Varga
Ádám
|
|
|
Hálátlan és egyúttal hálás feladat Tóth István
tanár úrról, mint tanárról pár sort írni a búcsúztatójául
szánt emlékkönyvbe. Hálátlan, mert mindezt hirtelen elvesztése
kapcsán vagyunk kénytelenek megtenni; ugyanakkor felettébb hálás
dolog is, amennyiben az általa képviselt rendkívüli
pedagógus-személyiség ábrázolására teszünk kísérletet.
Tehetjük ezt, mégpedig nyugodt szívvel nemcsak a magunk, hanem
számos
– sajnos most már – egykori tanítványa nevében is, akik
számtalanszor hallgatták mind tudományos értékét, mind
fantáziadús előadásmódját tekintve lenyűgöző előadásait;
vagy részt vehettek az általa szervezett, tartalmában történelmi
korokat átszárnyaló tanulmányi kirándulásokon, amelyek még a
„kívülállók”, azaz nem történelem szakos és nem
feltétlenül ókor érdeklődésű jelenlevők számára is
felejthetetlen élményt nyújtottak.
Népszerűségét és feleségével, Fekete Máriával együtt
tanúsított közvetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint a
hozzá visszajáró korábbi hallgatók – köztük ma már többen,
talán éppen az ő hatására/hatásukra elismert kutatók –
„hada”, akik előtt egyetemi szobájuk ajtaja valóban mindig
nyitva állt.
Az a dolog azonban, amit Tóth István tanár úr egyénisége kapcsán
feltétlenül hangsúlyozni kell, az az embersége, melyet élete
valamennyi pillanatában éreztetett a körülötte megforduló emberek
irányában, legyen szó vizsgáztatásról, fiatal pártfogoltjai
pályájának – szakmai és erkölcsi értelemben vett –
egyengetéséről, vagy akár egy egyszerű, hétköznapi
beszélgetésről is.
Úgy vélem, hogy sokan mondhatjuk el azt, hogy a tanár úrtól valami
olyan dolgot kaptunk, amely talán egész életünk során hasznos
útravalónak bizonyul, mindenesetre a magam részéről feltétlenül
irányt mutat. Köszönöm.
Horváth Szilvia
|
|
|
Általános iskolában voltam Pista barátja, aztán
elváltak útjaink. Én csillagász lettem, Moszkva-Debrecen
útvonalon. A nyáron tudtam meg Pista jelenlegi munkahelyét, egy, az
antikytherai mechanizmusról szóló HVG-cikk kapcsán (amihez
"szakértettem") annak szerzőjétől. Meg akartam keresni Pistát,
elfoglaltságaim miatt szeptemberre halasztottam, így ez, sajnos, nem
sikerült Az vígasztal, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek.
Pistát nem fogom.
Dr. Kálmán Béla, Debrecen, Napfizikai Obszervatórium
|
|
|
Isten Veled Kedves Pista!
Gyermekkorom legjobb barátja
voltál. Négy évig jártunk egy osztályba Debrecenben, a Péterfiai
Általános Iskolába. Egyike volttál az osztály permanens kitűnő
tanulóinak. Közel laktunk, gyakran együtt mentünk haza, órákat
beszélgettünk a Déri Múzeum mögötti kaputok előtt, vagy a
Kollégium ajtajában. Öntöttünk olmot, építettünk sárkányt,
bicikliztünk mindenfelé. Ismertük egymás családját. Jól
emlékszem híres történész professzor édesapádra, kedves
édesanyádra, nővéreidre és matematika professzor sógorodra.
Csodálatos játékaid voltak – működőképes gőzgép, Capitaly
társasjáték…
Rengeteget tanultam Tőled, még
mindig emlékszem idegen szavakra, melyeket Tőled hallottam először,
melyek magyarázatát Te adtad meg.
Ritkán találkoztunk a
gimnáziumi és egyetemi éveink alatt, bár mindketten csak a diploma
megszerzése után költöztünk el Debrecenből.
Harminc év múlva, mikor engem
is Pécsre sodort a sors, találkoztunk újra, alig meg-ismerve
egymást. Borzasztóan szerettem volna Veled Összejönni, emlékezni a
régi időkre. Nem sikerült. Mindig rohantál, írtad tanulmányaidat,
nagydoktori értekezésedet. Csak az út-cán, futólag váltottunk
egy-két szót. Tanítványaidtól, az egyetemi hírekből, a
honlapokból hallottam Rólad, csodálatos előadásaidról,
díjnyertes munkáidról, sikereidről.
Ugye tudod, kora szeptember a
konferenciák ideje. Ezért most csak így, írásban tudok
elbúcsúzni Tőled.
Emlékszem, egyszer
gyerekkorunkban beszélgettünk Veled, arról, hogy vajon megér-jük-e
a századfordulót. Milyen nagy ünnepség lesz akkor, – gondoltuk
– de sajnos mi milyen öregek leszünk már, ötvenhat évesek –
állapítottuk meg bölcsen. Megérted, erősen egészsé-gesen,
alkotó erőd teljében. Nem tudom elképzelni, hogy mi történhetett,
nem tudom elfo-gadni, hogy nem láthatlak többé itt Pécsen,
számomra furcsa nagy szakállasan, de ismerős, kedves mosolygós,
vidám tekinteteddel. Talán majd odaát, addig őrzöm az emlékeket.
Isten Veled Pista!
Nagy Géza
(tanszékvezető egyetemi tanár
PTE-TTK, Általános és Fizikai Kémia Tanszék)
|
|
|
„Quo ibo ab spiritu
tuo et quo a facie tua fugiam
si ascendero in caelum ibi es tu
si iacuero in inferno ades
si sumpsero pinnas diluculo habitavero in novissimo maris
etiam ibi manus tua deducet me et
tenebit me dextera tua
si dixero forte tenebrae operient me
nox quoque lux erit circa me
nec tenebrae habent tenebras apud te
et nox quasi dies lucet
similes sunt tenebrae et lux“
Ps. 139. (138.) 7-12.
A PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia tanszék és
doktori
program munkatársai osztoznak a család, a barátok és a
kollégák
gyászában, és tisztelettel adóznak szeretett kollégájuk emléke
előtt.
Pécs, 2006. szeptember 8.
Andrásfalvy Bertalan
Hesz Ágnes
Kuti Klára
Pócs Éva
|
|
|
|
|
|
|
Kedves Pista,
Téged olyan
könnyű volt megszeretni.
Olyan nagy volt a tudásod, hogy az
ember megijedt, de legalábbis félő tisztelettel viszonyult volna
Hozzád. Azonban olyan nagy volt az emberséged, hogy a félő
tiszteletből fel sem épülhetett közénk a fal. Mindössze öt éve
ismertünk meg. Alkotó emberek között az ismerkedés azonnal
munkával folytatódik.
Így volt velünk is.
Az akkori Savaria Karnevál egyik romkerti előadása a Te darabod, a
Mercurius szentélyében című előadás volt. Nem a szakmánk, de a
példányt olvasva és Veled beszélgetve úgy éreztük, jobban
ismered az ókori Savariát, mint sok illetékes a mai Szombathelyt.
Mit kezdhetünk egy gazdag ismeretek tárházaként is felfogható
színdarabbal? Hogyan nyúljunk hozzá, hogy ne sérüljön a benne
lévő ismeretanyag, sőt, abból semmi ne vesszen el, mégis
élvezhető legyen egy forró nyári - tán vasárnap - délután.
Minimális igazítással, Borsos Miki kitűnő zenéjével, kiváló
színészkollegáim játékával, Varga Zsolti kollégám
rendezésében nagyon jól sikeres előadás lett belőle.
A premier. Amit Te nem láttál. Csak hallottál. Izgatottan
járkáltál fel s alá a helytartói palota apszisa- ahol játszottak
társaim - mögötti úton. A színészek, a színjáték, Neked
háttal, szemben a közönséggel, ahogy az kell. Te pedig mint egy
pedellus szólítására váró maturandus a gimnázium folyosóján.
Föl és alá. A tapsorkánra megálltál az apszis mögött és akkor
hátulról megnézted a sokszor meghajló színészeket.
Kár, hogy csak egyszer játszhattuk abban az évben. Kár, hogy
többé nem került műsorra az elkövetkezendő karneválokon. Az
ünneplés olyan jól sikerült, hogy a jó bort is nehezen bíró
Borsos Mikit másnap reggel telefonon ébresztettem a börtön mellett
álló Trabantjában.
Már a megismerkedésünkkor kiderült, hogy rendező kollégánk,
mesterünk és barátunk, Katona Imre osztálytársad volt a debreceni
református gimnáziumban. Nyomban elhatároztuk, hogy a közös
színházi alkotómunkát folytatjuk. Imre örömmel vállalkozott rá.
Ahogy a Mercurius szentélyében-nel kezdődött, dramatizált
írásaid érdekes színfoltjai lehettek volna a Savaria
Karneváloknak.
Egyszer küldtél egy nagyon jó, de nagyon nehéz anyagot. Nem kellett
a Savaria Karneválnak, hiszen - ahogy tudod, nem kellettünk mi
sem.
Vártuk a jobb időket. Joggal tehettük, hiszen még a hatvanat sem
töltötted be az elutasításkor.
Még most is csak 62 éves voltál, amikor itt hagytál bennünket.
Űrt hagyva Magad után, a Soltis Színházban is. Hiszen olyan kevés
ember van, akire fel lehet nézni, akivel lefolytatott rövid
(telefon)beszélgetés után az ember lelke felvidul, és akár több
jó napja lesz. Akinek megbízható volt a tudása, aki tán a rómaiak
élettapasztalatával is bírt. Aki velünk együtt mindig bízott
abban, hogy egyszer majd dolgozhatunk még együtt.
Ezen a földön már nem. Várj ránk, kérünk! Az élet rendje
szerint követni fogunk.
Addig is szeretettel leszünk Irántad.
A Soltis Lajos Színház társulata
|
